Az emlékeket, amik most nem tűnnek már olyan távolinak, és mégis elérhetetlennek látszanak. Pedig itt van mind előttünk, a sárban fetrengenek, várják, hogy megtisztítsuk valamennyit, sírnak, zokognak kezeink gyöngédsége után. Még út közben egy cigaretta, a füst lágyan gyűrűznek fejünk fölött a karikák, tovaszáll közülük egy, még megsiratja tegnapi testvérét, a vonat kürtjét, annak sírjára még virágot tesz, elmond érte egy imát, és már indul is utána, a feledésbe, hogy majd egy elkövetkező hang, vagy árnyék meglátogassa őket, és kis gömböcként nyelje magába mindet a halál. Százszor, ezerszer is elátkozza a halandó a fekete kaszást, aki egy ember öröméért sok embert taszít a bánatba, hogy elvette tőlük azt, akiért éltek, akiért dolgoztak, aki értelmet adott minden cselekedetüknek. Aki elment, aki a halálban várja társait, a régi cimborákat, katonatársakat, kocsmai partnereket, azok már fel sem fogják, hogy velük mi történik. Nekik ez a hely már nem Sz., nekik ez a hely már a föld, az öreg anya, aki nem tud gyermekei nélkül élni, aki magához rendeli vissza fiókáit, akik repülni ugyan tudnak, de mégis milliószor kell őket visszarántani, megtartani, mert még felelőtlenek. Mi is azok vagyunk, és anyánk óvó karja minduntalan visszarángat magához, mert irigy, mert gyáva, mert önző, mert nem tud nélkülünk létezni. Cibálja testünket, rázza minden tagunkat, aztán elereszt, hogy a homályba vesszünk.
5.
2011.06.13. 19:44 8y
Bent a városban aztán feledésbe merül minden bajunk, minden problémánk. Ott csak a folyóparti szellő lágy érintése van, a ragyogó nap csillámló tükörképe, és maga a Folyó, melynek tükrében megnézzük, mennyit is öregedtünk azóta, hogy utoljára így cselekedtünk. Beledobunk egy falevelet, és tekintünk utána, magunk elé képzelve annak útját, végig M.-on, majd átérve Sz.-ba, ahol majd a D.-ba ömlik, és ott verekszik meg a továbbjutásért, hogy majd a végállomásnál elkeveredjen a tengeri flórával, vagy egy arra úszó halnak szolgáljon eledelül. Eljátszunk a gondolattal, hogy mi vagyunk a falevél, hogy mi sodródunk végig a T.-n, ami csak zúg-búg, át a nagy magyar A.-n, még Sz.-n integetünk egyet a parton andalgóknak, és alámerülünk, és mire fölemeljük a fejünket, mire átszakítjuk a víz buráját, addigra már a román Riviéra homokos lágysága mossa le arcunkról az út minden mocskát. És akkor ismét a valóságban találjuk magunkat, az életünkben, ami újabb órákat lopott el tőlünk, míg mi odavoltunk. Fejünk felett a nap már átdelelt, útban van a nyugalmat adó este felé, ahol, amikor nyugalomra térhet. Minket mindez nem zavar, mi folytatjuk utazásunkat a boldogság felé, ami csak nekem az, társamnak talán csak nyűg. Mindeddig élvezte, mert velem lehetett. Mert itt elbújhattunk a P.-n hagyott erkölcsök, emberek és társak elől. Itt senki nem tud arról, hogy kik vagyunk és honnan jöttünk. Ideális menedék ez két parázna léleknek, akik csak arra vártak, hogy büntetlenül lehessenek egymáséi. És ezt itt megkapták. Itt boldogság várt rájuk, és igyekeztek nem gondolni arra, hogy ennek egyszer vége szakad, mint egy filmnek, aminek a vége még odébb van, de előre lehet sejteni, hogy nem lesz boldog.
Dőlt betűs, mert emlék.
