Gyűrődés

Hívom másnap, hogy gödröt ástam, a csatabárd le van téve. A telekommunikáció korszakában könnyebben megy a békülés is. Nekem meg van egy levelem külföldre, amit már másfél hete fel kéne adnom, holnap el kell intéznem, mert nem tűr tovább halasztást. Persze, ami benne van, az javarészt már tárgytalan, de azért mégis. Hiába egy e-mailnél jóval egyszerűbb, ott küldesz egy olyant, ami felülírja az eredetit. Gyorsulunk, na, el kell ismerni. Már nem virággal, bonbonnal kérünk bocsánatot és teszünk ajánlatot, hanem vakon gépeljük be az sms-t, miközben mással beszélünk, hogy igen, jól vagyok. Egy frászt, nem vagyunk jól, de őszintén: ki meri bevallani, hogy nincs jól? Ki lehet jól, amikor telefonon veszünk össze, telefonon "nincsen tali" és telefonon békülünk ki? Lehet így valaki jól?

Hát, én sem vagyok, de nincs mit tenni, megoldást kell találni, de személyesen, mert a telefon annyira személytelen. Csak úgy is nehéz, ha ehhez egy várost át kell szelni. Dacolva félelemmel, tömeggel, közlekedéssel. Mindennel. Saját magunkkal is. És lássuk be: nincs félelmetesebb, mint saját magunk.

Színkavalkád van odakint, mindenhol az ősz színei harsogják, hogy a külvilág mennyire pompás. A hajlani levegő friss, hideg, mégis érezni benne, hogy élet van, hogy lélegzik a lakótelep, hogy... mindenki boldog. Vagy legalább a dal kedvéért úgy csinál. Ősz van, jól vagyunk. Boldog vagyok, na.

Mintha víz alatt hallanám, ahogy szóltok hozzám, már ha szóltok még egyáltalán. Szólnátok? Ráadásul hozzám? Késő. Akik szólni akartak, már szóltak, időben. A fájdalom megszokható, és most ráadásul nincs is időm megszokni, annyira a pillanat műve. A reccsenés elnyomta az utolsó sikolyt, amit dramaturgiailag hallanom kellett volna. Reccsenés? Áh, csobbanás. Sokkal drámaibb, lassított felvételként jobban megmarad mindenki emlékezetében. Már aki látta, aki pedig csak elképzeli, annak ez is csak egy újabb hihetetlen történet. 

Így, vagy úgy, de legyen végre vége. Inkább úgy. Legyen úgy! Legyen vége!

E. bizonytalan. Húzza a lábát, mert az a nyamvadt önpusztítás nem áll meg a cigarettánál. Vért kell lásson, hogy megnyugodjon, de addig talán nincs baj, amíg a saját vére elegendő ahhoz, hogy nyugodtan dőlhessen ki esténként. A fájdalom mindig józanítólag hat, pláne akkor, amikor már nyakig merül az önsajnálat mocsarába, és csak bugyogó hangokat ad ki, miközben levegőt próbál venni. Tüdeje apránként telik meg a sűrű iszappal, lerakódik és gyorsabban, mint a nikotin, de annál jóval fájdalmasabban öli meg.

E. a kijelző alatt áll. Zsebében némi pénz, táskájában csak egy könyv, meg némi innivaló. A kijelzőn városok, némelyik a határon túl. Merre indul, maga sem tudja. Nincs kő, amit kövessen, amerre gurul, nincsenek jó barátok a falon túl, s kürtszó helyett is csak egy unásig ismételt szignál jelzi, hogy honnan hova és mi érkezik. Ennek talán lőttek. Kiül az állomás mellé a lépcsőre, cigarettát gyújt, nézi a füstöt, nézi az arcokat, ideje lenne felállni és kezdeni valamit az életével. Elsőre megteszi valami közelebbi település is. Beáll a sorba, türelmesen vár, neki már mindegy. Tudja jól, hogy hatalmas árat fog fizetni a megérkezésért, hogy minden híd lángokban áll mögötte, a pillérek apránként csupaszodnak lecsiszolt fogakká, s minél többször néz hátra, annál nagyobb az esélye, hogy elbukik. És ő nem akar elbukni. 

E. a lépcső előtt áll. A füstöt a pályaudvar alkalmazottja felé fújja, és mielőtt az megszólíthatná, felugrik a már éppen induló vonatra. Mosolyogva int búcsút a büntetésnek - annak, hogy itt kell éljen és annak, hogy mindezért még fizetnie is kell. Táskáját maga mellé dobja, behunyja szemét és megpróbál aludni, de tudja, hogy képtelen rá. A táj mindig leköti. Hegyek között suhan, a távolban erdei házakra lesz figyelmes. A következő állomásnál leszáll, az állomáson tollal leírja a jegye hátuljára, hogy hova szeretne kérni egy jegyet. Kis falu, valahol a hegyekben, nem messze tőle erdő, az erdőben egy tisztás, a tisztáson egy ház, mellette egy tiszta vizű tó. Bekopogtat, nem kap választ. Leteszi a táskáját, igazolványával visszamegy a faluba, próbálja kitalálni, hogy ebben a számára teljesen idegen kultúrában hol lehet az, aki segíteni tud neki. 

E. levelet ír. A borítékot lezárja, majd újabb levelet ír, azt az előbbivel egy újabb borítékba zárja és postára adja. Nem vár választ, elvégre miért is várna. A postán még megérdeklődi a saját címét, hogy hát azért hátha, de talán inkább mégsem. Mert mi oka lenne válaszolni? Semmi, hiszen E. senkinek sem hiányzik. A telefonja itt van mellette, működik, de senki nem kereste. Nyomtalanul tűnt el, s napokkal később sem tette fel senki a kérdést: hová lett?

E. kényelmesen hátradől és elmosolyodik. A neheze most jön, de legalább a hozzávalók a szája íze szerint vannak összeállítva. Egyetlen fűszert sem kell akarata ellenére felhasználnia.

E. a fal mellett ül, hátát hanyagul a szekrénynek támasztja. Nézi, ahogy a gyertya lángja táncot jár a könnyed szélben, ami az ablak és a kerete közti kicsiny résen keresztül keseríti meg téli napjait. Remegő kézzel oltja el a cigarettát a padlón, a csikket lágy mozdulattal hajítja a kuka felé, amiben pedig tilos ilyeneket tárolni. Mit számít az ilyenkor. Beletúr a hajába, szemüvegét leveszi, kitörli szeméből az álmatlan napok termékét. Próbál tisztán látni, de csak árnyékok táncolnak előtte. Két kezével támasztja magát, hogy fel tudjon állni. Nem az, hogy öreg lenne, csak nehezebben mozog. Súlyfelesleg, mondja ő - mozgáshiány, mondja mindenki más. Kibotorkál a fürdőszobába. Babonásan ragaszkodik hozzá, hogy csak ott legyen tükör. Belenéz, szemei alatt táskák, ideje lenne megborotválkozni. A csapból hideg víz folyik, két markát alá tartja, az így keletkező tálka megtelik, tartalmát arcába borítja. Felfrissül tőle, de csak átmenetileg. Rezzenéstelen arccal nézi tükörképe megannyi rezdülését. A grimaszokat, a szép mosolyt, amit vág, azokat a gyönyörű szemeket, amik megannyi szívet fagyasztottak már meg. Semmi melegség, semmi élet nincs bennük. Csak reméli, hogy ha egyszer gyereke születik, akkor nem ezeket örökli. Sőt, reméli, hogy semmit nem örököl E.-ből. Az mindenkinek rossz lenne. Hasonlítson csak a mindenkori anyjára. 

E. kávét főz éppen, mert függő. Ettől is függ, mint ahogy a cigarettától és még sok más dologtól is. Elvégre, amit birtokolsz, az birtokba is vesz. Körbenéz a konyhában, a rendetlenség a saját elbaszott életét juttatja eszébe. Tudja, hogy a szemetet ő nem vitte le, hogy a koszt, a mocskot ő nem takarította fel. E. kifogyott a bűnbakokból, ideje lenne szembenéznie saját baklövéseivel. Csakis E. a felelős mindenért, ami jelenleg zajlik körülötte, mellette. Csak nézi ezt a filmet, amit már megannyiszor látott, mindenki szólt, hogy "hé, te gyökér, tele van elrontott vágásokkal, vedd már észre!", de képtelen rá. Ahányszor meglátja magát a vásznon, elmosolyodik, s gyönyörködik magában, nem foglalkozik azzal, hogy a partnere éppen nagyon szerelmesen néz, miközben ő a rendezői utasítás ellenére is csak vakarja a tökét és sörért kiált a tévé előtt görnyedve. E. is meggörnyed, hangja eltorzul és akkor elkezd okádni. Sugárban zuhog belőle a zöld epe, torkában az addigi évek, az addigi elbaszottak keserűsége, ahogy próbál megbirkózni vele. Segélykiáltását nem hallja meg senki, ezt is csak magának köszönheti. Min változtatna, ha lenne ott bárki is. Elfogadná-e a segítséget? Sose tette. Mindig inkább ellökte magától, aki segíteni akart neki, mert E. erős, E. bátor és E. megtörhetetlen. Most E. elvei ott hevernek a padlón, kiokádva, epében úszva, arra várva, hogy E. megegye, amit főzött, mert a saját elveinek mocskát nem lesz, aki feltakarítsa. És E. kénytelen a saját hányásában fuldokolva szembesülni azzal, hogy mit tett, mit tesz. 

E. alsónadrágban van, ujjai már véreznek, a cseppek lassan megtöltik azt az elnyúlt fehér nadrágot, ami még nagyjából tiszta maradt. Mind jobban elhanyagolja saját magát, borotválkozni már luxus, a pengét visítva dobja magától minél messzebbre, ahogy az mind közelebb kúszik a csuklójához. Maszatos szemüvegén keresztül homályosan látja csak a világot. Hasa korgását nem tudja mivel elnyomni. Embert nem látott napok óta, boltba sem megy. Lemondott mindenről, amitől függött, csak azért, hogy ne kelljen kimozdulnia. Gyűlöli embertársait, pedig a lelke mélyén tudja, hogy csak ő tehet arról, hogy képtelen a környezete szemébe nézni. Az elvei még ott hevernek a kövön, senki nem takarította el. Azok a rohadt legyek ott döngenek körülötte, de akármennyire is éhes, képtelen ráfanyalodni, hogy még egyszer magáévá tegye azokat. E. gondolkodik.

E. porszívózik. Azt tanulta, hogy ha hosszabb időre megyünk, a lakást takarítsuk ki, hogy amikor hazajövünk, vagy bárkinek bármiért be kell mennie, akkor rend legyen. A lakás alakul, a több zsáknyi szemetet levitte, a sötétítőket elhúzta, minden tiszta, minden csillog. E. az asztalnál ül, előtte egy füzet, perforált lapok. Néhány golyóstollal szettben is lehetne árulni - "Búcsúlevél Csomag". Üres borítékok, a nap végére mindegyik megtelik, bár eleinte nehezen megy, mert búcsúlevelet írni nem is olyan könnyű. Nagyjából 20-30 oldalt ír mindenkinek, részletesen, onnan kezdve, hogy megismerkedett vele. A borítékokat egy kupacba teszi. E. a szekrény előtt válogat, fehér inget vasal magának, kiveszi a legjobb nadrágját, ami egy kopottabb farmer, ahhoz félcipőt húz. Mindegy egyébként, úgyis leveszi. Felhívja az egyik barátját, hogy találkozzanak a városban. E. az utolsó fejezeteket olvassa egy könyvben. Megcsörren a telefonja, a barátja az, "gyere fel a hídra". Amikor megpillantja a hídfőnél, E. összecsukja a könyvet, leteszi a földre, kilép a cipőjéből, a könyv mellé helyezi, rá a pénztárcáját, a szemüvegét, zsebének minden tartalmát. A borítékokat már feladta délután, úton vannak a hírrel, hogy ki-ki ízlése szerint örüljön, vagy sírjon, de ne legyen közömbös. E. még egy utolsó mosolyog a barátjára, majd fürgén átugrik a korláton, s ahogy zuhan, kacag, kacag ezen a nyamvadt világon, amelyikért feladta volna az elveit, ha azt látja, hogy az is felad érte, legalább egyet. A vízbe érkezés nem olyan puha csobbanás, mint gondolta. Hangos és tépő, érzi, mintha tüdeje leszakadna, túl erős a fájdalom. Nem hall semmit, talán kiáltott valaki, hogy segítséget hívjon, de már késő volt. E. nem küzd, érzi, ahogy a nyugtatók hatni kezdenek, ahogy szervezete átadja magát az alvásnak. Elvégre, a lakás rendben van, ha bárkinek be kell mennie, rendet talál. 

De most még E. csak ül nadrágban, hátát a szekrénynek támasztva és azon gondolkodik, vajon így csinálja-e, vagy válasszon valami egészen mást.

Van Budapesten egy fogalom, "Jugoszláv követség". 

Annak idején - köztudott - Nagy Imre története ezzel kapcsolatban. Nem is ez a fontos most. A "követség" eggyé vált a Hősök terével, azzal szemben található, mégiscsak kisebb, könnyebben lokalizálható találkozóhely, mint a Hősök tere. Már persze rég nem Jugoszlávia nagykövetségéről van szó, most épp Szerbiáé, de ahogy a Ferenciek tere is Felszabadulás tér maradt egy generációnak, s a Corvin-negyed is Ferenc körút egy másiknak, úgy maradt ez is Jugoszláv követség Tito legnagyobb örömére. 

S hogy mindez miért fontos? Hát épp a Hősök tere miatt, mert ott kezdődik minden. Hatalmas tér, tele lehetőségekkel, s csak rajtunk múlik, miként sáfárkodunk ezekkel. Lehet felmászni a szobrokra, lehet csodálni a kivilágított Andrássy út (ex-Népköztársaság útja) képét, ami valljuk be: eszményi. 

A reggeli frissesség talán itt a legszembeötlőbb, ahogy az ember felsétál a földalattiból, s szembesül azzal a képpel, ami átmenetileg egykoron fekete drapériába volt öltöztetve. Most a napfelkelte egészen más fénybe öltözteti. 

S az én kicsi lelkem is oly nyugodt ott, a követség előtti várakozásban.

Mindez múlt időben, s mi lett volna, ha, de kit érdekel, hogy mi lett volna, mert ami van, az számít, de még mennyit számít!

Mondhatni, hogy későre jár, s akkor nem is állnánk messze a kiábrándító valóságtól. Milyen rég álmodtam erről, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy megkaptam. Egyszer álmot láttam, hogy nem itt, de ugyanígy, és hogy én azt mennyire kihasználnám, mennyire jó lehetőség volna, mennyire de nagyon kapnának rajta azok, akik az ilyeneken kapnak. 

Kiábrándító, mert hiszen mi az, ami kizökkenti az embert az álmodozásból? A valóság, ami jelentkezhet több módon, képpel, de azt nehezen nyomja el, mert hiszen álmodunk. Hangokkal. A hang lehet a szomszéd, amint épp a gyermekét simogatja hadarva, hogy lesz szíves lezuhanyozni a büdöskölke, mert különben jön apuci a nadrágszíjjal, de lehet az belső hang is. Paradox, nem? Az álmodozás belső hangjait egy nagyon is valóságos belső hang nyomja el.

Eddigi életemet három szakaszra osztom. 

Az elsőre nem emlékszem, kénytelen vagyok hát beszámolókra hagyatkozni. Foszlányok vannak, pl. az a fekete tál, rajta a nagy sok rizs, ami a konyhapadlón landolt, és én ülök a földön apával és hogy ne kelljen látnom anyut sírni, inkább "rakjuk össze, ami eltörött". Ami akkor eltörött, azt többé fater nem akarta rendbe rakni, mi több, én akkor hittem, hogy rendbe akarja rakni. Egy évtized telt el addig, mire megtudtam, hogy annak a bizonyos törésnek valahol ő volt az oka. Hogy mire emlékszem még ebből a korszakból? Azt eddig egy embernek meséltem el, neki foglalkozása volt, hogy ilyen emlékeket, nem tudom, hogy viselte, én villamos alá kívántam magam.

A második szakasz már boldogabb volt, olyasmi, mint mikor fogunk egy penészes kenyeret, majd tojásba mártogatva aranybarna bundás kenyeret sütünk belőle, sokat és kitesszük egy tálba, hogy fogyasszatok bátran, kedves külvilág, de... inkább ne fogyasszatok. Ha bárki jött, ott állt az asztalon halomba pakolva a sok bundás kenyér, milyen finom, milyen kívánatos, de amint a vendégek elmentek, előkerült a paraván mögül az a bizonyos penészes kenyér. Pedig sosem volt itthon penészes kenyér a valóságban, mi több, dübörgött a (relatív) jólét. Egyszer megkérdeztem ebben a korszakban fatert, hogy akkor mi most a társadalom melyik rétegébe tartozunk, mert az osztálytársaimnak autója van, de nem hitelre ám, mint nekünk, meg kertes házuk, meg nyaralni járnak. Azt mondta fater, hogy középosztály és anya bólintott, hogy középosztály. Pedig nyaralni is mentünk, tengerpartra, mint a többiek, Balatonra, mint a többiek, de leginkább sehova. Tele volt a hűtő, ruha drága (mai fejjel, számomra, relatíve - konjunktív feltételek) boltokból, nem számít az ára (annyira), járjon csak a gyerek félcipőben iskolába, mint egy rendes polgári iskolás, reáltanodás - mit számít, hogy külváros, mi több, a külvárosnak is olyannyira széle, hogy az iskola sarkától egy komolyabb köpés hátszélben már olyan házon csattan, ahol olyan emberek laknak, akiknek a bőre a napfényt, csuklójuk az ékszert nem bírja, szóval kétes egyének, amilyennek a királynőt ábrázolták valami Hófehérke-adaptációban (persze könyvben, a tévé nem való egy rendes polgári, középosztálybeli gyerek neveléséhez). Volt mobiltelefon is, meg persze minden. Ja, internet nem. Hiába, a középosztálynak nem telik mindenre, főképp, hogy szándékot nem lehet pénzért venni, mi több, ajándékba se adják, s ha van is, mindig van canis fortior, aki azt mondja, ne tovább, te.

A harmadik szakasz eleinte kutya nehéz volt, mert mikorra megismertem az igazságnak nevezett, s akként elfogadott múltat, addigra elérte anyám a lehetséges határok legmesszebbikét, ez volt a tisztes helytállás korszaka, árgus szemek rajta, s rajtam. Rajta, hogy mikor hibázik, s rajtam, hogy mikor használom ezt ki. Meg persze nyaralás - utoljára, de már egyedül, értsd meg, kicsi fiam, nincs annyi, hogy ketten menjünk. Bár utóbb kiderült, hogy fölösleges volt, s mehettünk volna ketten akárhova, még tán Horvátországba is, ahová akkoriban kezdett a középosztály (no persze nem az a része, amelyikben mi voltunk) járni, csak mint mi ide a sarki közértbe bevásárolni. Akkortájt értettem meg, amit egy osztálytársam mondott az egyik tanárnak: megveszlek kilóra, baszki. És baszki, igaza volt. A szerelése drágább volt, mint amennyit az a tanár fizetés gyanánt kapott harminc naponként, s akkor értettem meg, hogy valahol eltolódás van, mert baszki, engem is megvesznek kilóra, s nem tud anyám annyi ennivalót venni, hogy legalább a súlyom ellenértékéből jobb legyen tán egy kicsit is. 

A harmadik szakasz második felében már én mondottam le sok mindenről, cserébe megkaptam az álmom. Hogy mennyire jó? Kétség sem férhet hozzá, hogy az ajtó a legjobb dolog, amit kitaláltak eddig - nemcsak azt takarja el, ami mögötte van, hanem azt is, ami nincs. S idegen házban ugyan ki nyitogatja az ajtókat? S ha nyitogatná is, Patyomkin minden szekrény, minden, mi ajtó mögött van. Mert a középosztály csak látszatból él, mert nem tud úgy lefeküdni aludni (ha van neki, hova), hogy ne azon gondolkodjék, mi lesz holnap(után). A holnapot még valahogy, lehet még lyukat fúrni abba a szíjba. 

S hogy mindezt miért és miért most? A tej az oka mindennek. Amikor még friss tej volt, "háromfeles", nem saját márkás, akkor volt a vidám élet. S azóta? Örülök, ha tej van itthon. S hogy kifolyik a pénz a kezeim közül? Istenem, van ilyen. Tessék érte azt okolni, aki lehetővé tette, hogy a középosztály, a dzsentri dőzsöljön, csak aztán elengedte a dolgokat, s a középosztály már... nem is létezik. Én állok valahol. Felfelé nézek, hogy oda kéne eljutni, de vajh illik-e nekem oda eljutni, illik-e nekem nem törődnöm a másnappal, a harmadnappal? Illik-e nekem jól élni? 

Nem. Hogy akarok-e, az más kérdés. Ha tanultam valamit a középosztálytól az az, hogy nem az számít, hogy mit akarsz, az sokadrangú, az senkit nem érdekel. Vannak elvárások, tessék szépen azoknak megfelelni, s ha nem tetszik, a folyóvíz minden(ki)t elvisz valameddig.

Talán így van rendjén. Akkor is esett, azon az ominózus őszi estén, amikor a buszok még hátul, én meg a járda helyett az úttesten. Ahogy a komikus mondta, ilyenkor jó sírni, mert nem látszanak a könnyek. Mert egybefolynak az esőcseppekkel, amik patakká duzzadnak az arcon. Meg-megállnak, tovahaladnak, pont mint a test, amin teszik mindezt. Az az őszi este borzasztó volt. Amikor a tény, hogy már nem, amikor a tény, hogy már soha. Amikor nem az, hogy na még egyszer, csak egyetlen egyszer. Aztán mégis, egyszer, de már telefon közben félóránként, ellenőrizve, hogy mi történik, mert köztudott: úrilány teli szájjal nem beszél. A vége persze a csönd, évente kétszer, oda-vissza, bájcsevej, aztán köszi, minden jót. Ennyi hát az a hétszázharminc nap, jó, legyen csak hatszázötven, nettó. Kilométerben is sok, percben is, pénzben is. És ott az esőben állva, menve, sírva lepereg az egész, egy csepp egy emlék. Minthogy zuhogott az eső, dolgozott az elme, hogy mindhez csatoljon valamit. Nem kellett sokat keressen.

Talán így van rendjén. Hogy essen, amikor olyan helyen járok, ahol egyébként nem szívesen, ahol tolulnak az emlékek, ahol a memória piros csíkkal jelzi, hogy eddig és nem tovább, túl sok tolult fel. Az utca olyan, mint máskor, persze láttam én már napsütésben azt az utcát, de... az olyan rég volt, hogy talán mindig ilyen borúsan fogom látni a környéket. Pedig alapvetően szép emlékek, egyet, talán ha kettőt leszámítva. Gyönyörű emlékek, amik olykor fájnak, olykor megmosolyogtatnak, olykor pedig a hála jeleit mutatják. Elvégre most is jól esett volna egy csésze forró tea, vagy bármi, ami nem szakadó eső, ami nem munka. De ez így van rendjén, hogy essen az eső, ha arra járok.

Lángbetűkkel van az égre írva, hogy tavaszodik, csak mi nem vesszük észre. Lehajtott fejjel kell kullognunk mindenhol, mert több dolgot elrontottunk. Más dolgokat, de attól még elszúrtunk. Érezzük az ideges, haragos pillantásokat, mert nem úgy cselekedtünk, ahogy általában, vagy ahogy tőlünk elvárták. Ilyenkor az sem segít, ha dub szól a fülbe hazafelé, ha kinézve az ablakon tudjuk, hogy ez az utazás is csak átmeneti, mert húsz perc és le kell szállni, mert ez a vonat tovább megy, mint mi.

Pedig én eljátszottam már nem egyszer a gondolattal, hogy fennmaradok "véletlenül" a vonaton és csak utazom, amíg el nem érünk oda, hogy végállomás, köszöntjük kedves utasainkat. Köszöntenek, mert először látnak, mert még nem ismernek. Így van ez minden új helyen. Aztán szépen megismernek és rájönnek, hogy talán nem én leszek a település következő díszpolgára. Pedig ott is csak éppoly tavasz van, mint itt, de ott talán nem kellene lesunyt szemmel, a falhoz tapadva surranni az emberek között. Mintha a tekintet csak tekintettel találkozva ártana - nem nézünk föl, de érezzük, kurvára érezzük, hogy néznek, hogy összesúgnak, mutatnak, mutogatnak. 

Ami azt illeti, magam megvolnék talán akkor is, ha nem akarnék ennyi sok mindent. Ha talán végiggondolnám a tetteim, a szavaim, mielőtt azok hatályosulnak. Lehet, hogy túlvállaltam magam, lehet, hogy el kéne gondolkodnom, hogy mindabból, amim megvan, mit akarok megtartani, hogy ne csak a naptárból tudjam, hogy tavasz van, hanem én is tekinthessek az égre, ahol neonreklámként világít, hogy tavasz van, és ilyenkor az a trend, hogy az ember boldog, és nem törődik olyan bagatell dolgokkal, mint a "takarodj-a-szemem-elől" tekintetek. Mert jut belőle bőven, tenni sem kell érte. Na persze, ha teszünk érte, akkor érthető, hogy kapjuk, csak azt nehéz eldönteni, hogy mikor tettünk érte és mikor kapjuk hitelbe, hogy majd törlesztünk, akár egy összegben is - ha majd egyszer úgy állunk. (Épp ezért nem szeretem a hitelt, semmilyen formában - valahogy sosem állok úgy, hogy törlesszem.) 

Persze, ilyenkor hivatalból is boldog lehetek, vagyok is. Semmi nem tiltja, maximum nem egészséges, hogy ennyi minden, ilyen minőségben, ilyen intenzitással. S hogy félek-e? Nem, nincs mitől félnem. Ha az ember tud szerelmes lenni valakibe ahelyett, hogy csak szeresse, akkor tudjon a félelem helyett rettegést is érezni. Rettegek. Hogy mitől? Talán attól, hogy azok a lángbetűk ott fenn az égen nem azt hirdetik, hogy tavasz van, hanem valami sokkal rosszabbat, csak mindeddig nem volt merszem felnézni, mert akkor óhatatlanul (ha csak egy pillanatra is) összeakadna a tekintetem azokéval, akik miatt nem nézek fel.

Ennek eddig annyi értelme van, mint amennyi értelme a január óta eltelt időnek volt. Kapkodás, ide-oda nyúlkálás. Csak az a biztos, ami már nincs, csak azok az emberek fixek, akik már nincsenek mellettem - róluk legalább biztosan tudom, hogy nem is lesznek újfent mellettem. Ignorálnak. Indokolatlanul? Kétlem. Abszolút indokolt. Ugyanazt sikerült megtennem kicsiben, csak sokszor, amit azok, akiket ezért kritizáltam, megtettek: egyszer-kétszer, nagyban. És hogy mit érzek? A lakástűz higiénikus. 

Persze majd elmúlik, két hónap és nyoma sem lesz ennek az egésznek, csak legyen már nyár, mert akkor már nem kell az égre nézni, hogy lássuk a környezetet. Olyankor... jó.

Hogy mit érzek? Azt nem érdemes szavakba önteni, úgysem tudnám visszaadni szavakkal. Csak tettekkel lehetne, de ha megtenném, ugyan ki osztaná meg bárkivel is? (hahaha) A hátamon fekszem, bal lábamon vasúti kocsi, fejem alatt egy kő, ezt a csatát ő nyerte. Gondolkodom, mi vezetett idáig. Félek, hogy mire fény gyúl szétnyílt fejembe, késő lesz, s már csak egy apró lehelet kíséretében tudom kimondani (suttogni?), hogy bocsánatot kérek. A lángbetűk pedig csöppet meginognak (harang a szoknyád, olyan egészen kis harang), mint mikor a gyufa lángjával játszottunk gyermekként. Persze, nem szabad félni a tűztől, nem bánt, ha tiszteled. De ahogy ott fekszem a vasúti töltésen és hallom, ahogy körülöttem mégiscsak zajlik az a nagy büdös élet, ahogy rohangálnak fel, s alá a segíteni szándékozók (oh, de aljasok vagytok), elgondolkodom: akarom-e, hogy segítsen rajtam bárki is? Azt tanultam, hogy a segítség jó, ha rokontól jön. Játszótársam akartál lenni, mondd rokonom akarnál-e lenni? Csak azért, hogy elfogadjam a segítséged. Egyébként jó itt feküdni, nyugtató érzés. Még egy cigit kéne csak előkotorni a zsebből. Elfogyott. Ez az én formám: picit nyugodtabb akarok lenni, csak kicsit lassítani a vér áramlását, de ég azt sem tudom. Adj egy cigit! Ja, persze, van, tényleg, a belső zseb. S nem nyomódott össze, milyen érdekes.

Persze, hogy sötét van. Valamelyik kretén az Egyesült Államokban kitalálta, hogy az ilyen szentimentális jelenetekhez az éjszaka passzol, amikor sokkal árnyaltabban, sejtelmesebben lehet megmutatni az érzelmeket, egy jó snittel pedig hirtelen pofánbasz az érzés mocsok kemény ökle. Csak úgy zúg tőle a fejed, meg aztán: az éjszakai égbolton nem világít semmi, csak az üzenet, hogy tavasz van, neked, ember, az a dolgod, hogy boldog legyél. 

Basszátok meg :)

Pokoli fájdalmat érzett az ínyében, valami kibújni készült, aminek eddig olyan kényelmes helye volt belül. B. állt a parton, várta a villamost. Mögötte turistákkal megpakolt busz, sightseeing tour, ahogy a nagyok mondták. Évek teltek el azóta, hogy Á.-val felkeresték a céget bizonyos nyári munka reményében. Sok év telt el. Azóta jöttek-mentek a szerelmek, a legtöbb nem tartott tovább, mint amikor lángol az aceton. Annyit is értek. Túl az egyetem felén, könyvtárból jövet, fáradtan, mint mostanában mindig. Annak idején a népi kollégium, most más kollégiumok fárasztják az embert. Konfliktus persze ebből is, abból is ered, nem is kevés. Zsebében ott lapul az ösztöndíj, furcsa érzés, B. apjának az ösztöndíja elég volt mindenre - kifizette a lakást, Jugoszláviából vett farmert és lemezeket és még arra is maradt neki, hogy külföldre utazás előtt megigyon egy keserűt a pályaudvaron. B. nem szerette a keserűt, bár most mindegy lett volna, mit iszik, csak bódítson. Zakóját vállán pihentette, kezében aktatáska, szakmai ártalom. Tüntetőleg hordja, ne gondolja minden jöttment alak, hogy ő holmi bölcsész.

Zsebeit végigtapogatva konstatálja a megmásíthatót - elfogyott a cigaretta. Balra néz, ahonnan a villamost várta, az pedig csak nem jött. Nem volt kedve még hazamenni, inkább elindult, lábai ösztönösen vezették. Nem egyszer járt már ezen a környéken, tudta, hova akar menni, hova viszi őt a belsője. Útközben megállt, pótolta a nikotinfüggőségét megalapozó dohányt, majd az első slukktól némileg megszédülve baktatott tovább, s végül fittyet hányva minden szabályra, már a Parlament előtt állt, közvetlenül a parton. Egy éve már, hogy utoljára itt járt, s akkor mennyi mindent másként gondolt. Tele volt reményekkel, tele volt elképzelésekkel, hogy mi és miként fog alakulni, de aztán minden dugába dőlt, s ő maga ott állt, kapaszkodva egy apró szikrába. Akkor szerencséje volt, hogy még talált egy apró szál gyufát, s a szikrához tartva világíthatott maga előtt, hogy legyen, aki vezeti az élet sötét útvesztőiben. A parton ücsörgést menetrendszerűen elunta, leporolta nadrágját. Talán feszélyezték is az emlékek. Ha így is lett volna, letagadja, mint mindent, ami kínos a számára. Átmászott a kordonon, szaladt, hogy elérje a villamost.

Nem ült le, minek? Arcáról letörölte az izzadtságot, s élvezte, ahogy rövid haján végigsüvít a menetszél. Nem utazott sokat, pár megálló múltán leszállt, s a zebrán szembetalálta magát E.-vel. E. nem sietett, épp találkozott valakivel, akiről sejtelmesen hallgatott. Meleg volt a szeszhez, de ugyanilyen meleg volt bármihez, akkor pedig inkább olyant kell inni, ami bódít. S lehetőleg elnyomja a fájdalmat az ínyében. Találtak hamar egy utcafronti helyiséget, teraszt, s kiülve hanyag mód rendeltek. A szokásosat, négy-négy cent whiskey két kólával. Félszavakkal kommunikáltak, s mire elfogyott mindkettejük cigarettája, s asztalukon tornyosodtak a poharak, már besötétedett. B. az órájára pillantott, majdnem tíz. Fizetett, majd előkotorta a telefonját, s megállt a keresésben egy név mellett. Felhívta, hogy tudakozódjon, ugyan ráér-e, ha már fondorlatos módon szerelmessé vált, s e szerelemnek ő a tárgya. Talán a szesz feszítette ennyire a fejét, ilyenkor őszintébbnek, de legalábbis manírtól mentesnek hatott minden szava. E. elköszönt, neki sietnie kell, a hétvége számára egészen mást jelent. 

Sétálni akart, hogy tisztuljon a feje. Vizet kéne inni, de nincs a környéken élelmiszerbolt. Fránya környék a folyópart, mindenfelé flancos éttermek, kirakatok, de sehol egy bolt, ahol a szerencsétlen absztinens próbálkozó vehetne másfél liter kékkútit, hogy lehűtse magát és megelőzze a másnapi csinadrattát a koponyája alatt. Nem baj, majd út közben, valahol csak talál boltot, ha más nem, a körtéren. 

A találkozás nem is fontos. Csak az érzés, ami álom marad, mert mindezt egy évben csak egyszer teheti meg az ember - többre nem futja. 

Minden dallam, minden sor emlékeztet valakire. Ezt talán szögezzük le amolyan alapvetésként. Mert vannak azok a szívhez szóló, gitárra épülő szerelmes dalok, amit az iskolarádión keresztül küldtünk annak a bizonyosnak, akinek csak ilyetén mód nem mondtuk el, mennyire ő az igazi egy életre. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez az élet hamar véget ér. Az utolsó dallam, amit küldtünk egymásnak - valami latin nyelvű volt, tudom, rózsaszín köddel a szemem előtt még magam is énekeltem, s közben néztem, s tudtam: vége. Mert ahogy a lant az ajtófélfának támasztva hever, úgy terül ki lényegét tekintve mindaz, amit két fárasztó év alatt minduntalan felépítettünk, s aztán lebontottam. Rosszabb volt, mint Déva vára, mert abba elég volt egy asszonyt beépíteni, míg ebbe a várba megannyi asszony szíve és lelke került bele. 

A mobiltelefon már egy másik korszakot jelentett, amikor az hívott, aki az én kis kavicsom volna. Az én féltett reményem. Mert még friss volt, mint a patak, ami kavicsot görget. Aztán persze az is lassan hömpölygő folyammá duzzadt, mígnem jött az árvíz és két homokzsák között minden gátépítő arra gondolt, talán hagyni kéne, hogy átszakadjon. Tavasz volt, joggal lehetett várni, hogy majd a nyár elapasztja, mi kiöntött. Ez így is volt, noha az ártéren még mindig sok volt a szúnyog. Hónapokig kellett csapkodni, s nem volt hozzá segítség, minduntalan meg kellett birkóznom a lelkiismeretemmel. Persze a szúnyogoknak nem volt olyanja, ők vidáman szívták a véremet, olyannyira, hogy egyet elfogtam, s hagytam, hadd előzze meg a többit a vérszívásban. Csak utána tudtam meg, hogy egy szúnyog megcsalt, s mások vérét is ugyanolyan leplezetlenül szívta, mint az enyémet. Csak épp mindig máskor. Szélesre nyúlt ez az ártér.

Most tutajon ülök, mit ülök: fekszem. Nézem, bámulom azt a rengeteg csillagot a kietlen tájon, sehol egy felhő. Kormányozhatnék, de ahhoz erő is kellene ám. Meg aztán remélem, hogy ez a folyó is a tengerbe ömlik, s nem kell rendőrdalokat fújva az életemért trombitálni. Nem is tudok trombitálni. Mindegy. Kellett az utaláshoz, hogy tudjak trombitálni.

Még egyszer, utoljára elképzelem. Lejátszok magam előtt négy-öt partit, mindig én vagyok a sötéttel, de csak a dramaturgia kedvéért. Megzabolázva a fehér lovat, magam vágtatok keresztül a pályán a királynőig. Furcsa egy ellenfél, a királynőt sáncolja. Ilyent nem is lehet. Oh, a pimasz, minő arcátlanság! Kedvem volna lehúzni a fehér futóról a kesztyűt, s a király arcába hajítani, hogy nesze, állj ki első vérig! Aztán persze a levegőbe lőnék, mint Borisz, de legalább a lelkem tiszta maradna. (Le kellett volna lőnöm.)

Vannak, akikhez nem kapcsolódik dallam, de még csak sor sem. Szavak sem. Oly jelentéktelenek a múlt messzibe vesző ködében, hogy nincs egy strófa, mit érdemesnek találnánk arra, hogy jellemezzünk vele 80 centiméternyi mellbőséget, 30 centiméternyi... szóval semmit. Meg aztán a másik véglet, aki még annyira erős, annyira éles, hogy nem kell mellé csatolni egyetlen hangot sem, mert anélkül is folyton az ember fejében jár. A legszebb dallam, mit ilyenkor dúdolhat, a hangja. Feltéve, hogy eleget beszéltette - kell a minta, na. 

Van, akit csak elképzelünk, ahogy jó reggelt csókolunk, teázunk az ágyban, elmesélünk egymásnak mindent, mert még annyira új az egész. Annyira új és hihetetlen. Túl korán lett, túl... nem lett volna szabad.

És persze a reflexiók. Az idézetekre reagálás idézetekkel. Vagy csak a reagálás. Az a baj, hogy vannak idézetek, amik tökéletesek, kiragadva a szövegkörnyezetből is megállják a helyüket. Stabilak és hosszú életűek, mint a cédrus. De mit ér a hosszú élet, ha egyszer kivágják? Legyen akkor már inkább akác, amit ha kivág az ember, mert tél van, mert fűteni kell - nő helyette kettő másik. Van, akivel így volt, így van. Kivágtuk, kivágta - mindegy, a végeredmény a fontos, az akác nincs ott, ahol addig volt. De van helyette kettő másik, osztva, egyik sem olyan erős, mint az eredeti volt. De mindkettő hirdeti, hogy itt állott az nagy akác, ami örök időkre hirdeti a Liebestraum diadalát. Fanfár, konfetti. Aztán a lélekharang kongása, mikor mindkét akác tudatáig elküzdi magát a gondolat, hogy hiába élnek egymástól egy kőhajításnyira (nézőpont kérdése), hiába szánta őket úgymond egymásnak az a bizonyos ősfa, ők bizony külön, egymástól elfordulva remegnek meg minden kondulásnál. Ez már nem is Liebestraum, ez már Totentanz. 

Badarság az egész, összekuszáltam, mindegy is. Az emlékek szépek, s ha szeretnél utazni ezeken a folyókon, kidőlt akácokat kerülgetve, szállj hajóra!

Meghalni csak télen. Persze, akik itt maradnak, azoknak rossz, mert hideg van, hó esik, és még ott is kell állni a koporsó mellett. De azért van bennem empátia, mert mégsem várhatom el mindenkitől, hogy nyáron öltsön feketét. Persze más oka is van.

Télen például változatosan lehet meghalni. Hagyjuk most a "lelő-a-bankrabló" sztorit. Az olyan sablonos. Manapság nem lövöldöznek a bankrablók. Eltűnt belőlük az érzék a romantikához. Nagyapáink idején minden magára valamit is adó bankrablónál volt legalább egy pisztoly. És öltönyben jártak, de legalábbis nem símaszkban. Legfeljebb télen, de akkor érthető.

De télen persze lehet bőrápolás címén folyóba ugrani. Az ember bőre feszes lesz a hidegtől, olcsóbb, mint a botox, s legalább annyira természetellenes. Kis szerencsével filmet is forgatnak róla, feltéve, ha az embernek van annyi sütnivalója, hogy mindezt egy süllyedő óceánjárón tegye meg. Egyébként csak egy egyszerű hídavatás.

Ott van aztán a kihűlés. Az aszkéták és a tönkretett termelők halála. Semmi nem mutatja jobban az ember igényeinek alacsony fokát, minthogy vékonyan öltözve képes megvonni magától az éltető meleget. Persze tragédia - egy ember esetén. Milliónál már statisztika, aki ezt mondta, számos ilyen aszkétával találkozhatott, legalább papíron, amikor aláírt. 

A pajtában ilyenkor kipróbálni csigolyáink ruganyosságát maga a felüdülés. Mindig is mondták, hogy a friss levegő a legjobb, ráadásul itt nem kell félni a kihűléstől, elvégre ehhez igazán fel lehet öltözni. Aki törődik az outfittel, az természetesen öltönyt húz, nyakkendőt köt. A búcsúlevelet fel lehet szögelni a kapufélfára. "Dátum, aláírás: két fél kevert."

Hogy balesetnek tűnjön. Vonat, autópálya. Elvégre ki ne csúszhatna meg végzetesen a nyílt pálya mellett, rá a sínekre? Pláne percekkel a vonat érkezése előtt. Életszerű, nemde? Minden háziorvos ajánlja, főleg az egyedül élő, depresszióra hajlamos embereknek, hogy esténként tegyenek egy sétát a vasúti töltésen. Személyi igazolványt azért vigyenek magukkal.

[snitt]

Komolyan, télen jó meghalni. Ahogy a saras cipőnket, ami ilyenkor inkább latyakos, beletöröljük a friss hóba - Istenem, akárcsak az első... A cipő tiszta lesz (ideig-óráig), s csupán a hó piszkolódik be. S ha van némi szerencsénk és jól sikerül meghalni (nem ám groteszk mód kicsavarodva, hanem elegánsan, mint egy úriember), a lélek, mikor kiszáll, hogy fent (vagy lent) egyesüljön régi szeretteinkével, megtisztulhat. 

Ezt a havat hívják sokan Isten ingyen kegyelmének, vagy bűnbocsánatának. Akárhogy is nevezzük, a végeredménye azonos. Persze, nehéz úgy esni egy pajtával a fejünk fölött (közvetlen kapcsolat), vonatkerékkel a nyakunkon (futó kapcsolat), pláne a hideg vízben (mély kapcsolat), hogy a lélek tisztán menjen a túlvilágra.

[snitt]

Szóval meghalni csak úriemberként, nem önkéz által.

0:00 - Csak a tőlem idősebbek emlékeire hagyatkozhatok, én magam semmire sem emlékszem ebből az órából. Állítólag nagy volt az öröm, a nagyszülők percekkel később tudták meg. Igen, akkor még nem volt mobiltelefon. Vagyis volt, csak nem nekünk, nem nálunk. De állítólag esett a hó, és édesanya majdnem meghalt. Édesapa nem volt mellette, itthon volt. De percenként megivott két sört. Örült nekem. Szerette édesanyámat, és édesanya is szerette őt.

1:00 - Korán reggel van, álmosan szuszogok édesapa vállán. Nem bírtam tovább totyogni a buszmegállótól idáig, fel kell menni egy lépcsőn. Akkor még emeletes volt a bölcsőde, de a lépcsőjére emlékszem. Szürke volt és nagyon sötét. Féltem ott. Zászló volt a jelem, mindig trikolórban láttam, pedig egyszerű, színezetlen volt. Még üzenőfüzetem is volt, hogy belázasodtam, meg hánytam. Hiába, akkor még a koromnak megfelelő viselkedést produkáltam.

2:00 - Kaptam egy ceruzát. Percek kérdése, és iskolába megyek. Nem volt rossz itt az óvodában, csak hát... negyed órája tudok olvasni, röhejesen tanultam meg. Álltunk a buszon (édesapa nem szeretett ülni a buszon), néztem a táblát, amin a megállók voltak. Kérdeztem, édesanya és édesapa válaszoltak. Hát így tanultam meg olvasni. De most már percek kérdése, és iskolába fogok járni. 

3:00 - A párnám a fejemen, arcomat a matracba fúrva ráz a zokogás. Nem szeretem, ha édesanya kiabál velem. Nem emlékszem édesapa arcára, sem a reakciójára, amikor anya keze megcsúszott. Azóta viszont kitűnően olvasható az írásom. Az emberek nem is tudják, mennyi szenvedéssel jár a szépség.

4:00 - Édesanya azt mondta, az én dolgom. Felvettem a fehér ingemet, mert úgy tanultam, hogy ilyen helyekre az kell. Beszéltem én angolul is, tetszett a tanárnőknek. Aztán pár perccel később megcsókoltam az első lányt az életemben. Istenem, visszatekintve mennyire tiszták voltunk.

5:00 - A gyomrom felfordul. Nem hiszem el, hogy megtettem. Édesapa fél órája elment itthonról, édesanya elmondta, hogy elválnak. Nem hinném, hogy az okozott törést az életemben, legfeljebb az, hogy édesapa elköltözése után világossá vált, hogy édesapa nem olyan, mint amilyennek annak előtte gondoltam.

6:00 - Másfél órája járunk, azóta persze voltak szünetek is, több is, de most valahogy minden olyan más. Két perce ballagtam el, most már túl vagyok az első zárthelyimen. Szakad az eső és én állok a buszmegállóban. Ömlik rajtam a víz, eláztam, de nem zavar. Így nem látszik egy könnycsepp sem.

7:00 - Hibát követtem el. Nem lett volna szabad idehozni a motyóival együtt. Elismerem, 45 perce egyedül élek, ennyi idő alatt az ember hozzászokik ahhoz, hogy nem szedi fel a zokniját a kilincsről és nyugodtan felhajtva hagyhatja a vécé ülőkéjét. 

8:00 - Két perce járunk, vagy nem. Nem az, hogy nem két perce. Nem járunk. Vagy igen. Képlékeny. Két perc alatt annyi minden történt, mint korábban egy óra alatt. Most megint percekig nem látom, aztán még el fog telni jó pár perc, mire eljutunk addig, hogy megválaszoljuk azt a kérdést, amit nekünk tettek fel. Magunknak kell válaszolnunk. Kemény napom lesz, érzem.

9:00 - Izzadok a talár alatt. Jó, lesz munkahelyem, elvégre semmire sem képesít, mindenre jogosít. De akkor is, minek ez a hercehurca? Itt van édesanya, édesapa, ki-ki a maga párjával. Itt vannak a nagyszülők is. Az elkövetkező tíz percben mindkét fertállyal ebéd, mert meg kell ünnepelni. Nyakat nyakkendőbe.

10:00 - Fizetésemelés. Vajon mi lehet az otthoniakkal? Igen, messze vannak. Édesapa mindjárt nyugdíjba vonul, másodjára ma. Édesanya jól megvan, a párja másodjára is nyugdíjba vonult. Vagy először ma - tudja a fene. 

11:00 - Kezd monotonná válni az életem. Lassan egy órája ugyanazt kell csinálnom, már a katedra sem vigasztal. Jobb volt a másik oldalon ülni vizsga közben. Hogy jövök én ahhoz, hogy eldöntsem erről a szerencsétlenről, hogy tudja-e az anyagot. Nyilván nem tudja. Ha tudná, ő ülne a helyemen.

12:00 - Ideje volna megpihenni lassan, de még nem lehet. Ennyi idősen még a pályám felénél járok. A humorom sem a régi. A feleségemmel 3 órája vagyunk együtt, a gyermek lassan iskolába megy, pedig még egy órája sincs, hogy megszületett.

13:00 - Öltözz már, anya, menni kell a gyermek diplomaosztójára. Szép példával járunk előtte, tény, ami tény. Értelmiségi lett belőle, kár, hogy szegény éhen fog halni. Vagy eladja a lelkét. Hogy én hogy élek még? Csodával határos módon.

14:00 - Elegem van, elválok. A bíróság negyed háromra kimondta a válást. A lakás az enyém maradt, benne az ingóságok jelentős részével. Jó volt, hogy a tévét és a heverőt a pincébe raktam a nehezebb napokra. Most felcsapom a noteszem. Órák óta nem találkoztam valakivel.

15:00 - Találkoztam vele. Megjártam eddig a poklok poklát, de most itt ülünk egy középszerű, koszos külvárosi étteremben, kockás abrosz az asztalon, azon a frissen sütött(nek mondott) kenyér sápadt morzsái. Fél óra múlva talán esküvő. Mindenesetre húsz perc és megkérem a kezét.

16:00 - Nem hittem, hogy leszek még boldog. Eléggé későre jár már, lassan vége a munkának, hazamegyek. Vár a második feleségem, a közös gyermekünkkel. Öt perce született meg az unokám, kár, hogy a menyem egy ordas kurva.

17:00 - Hazaértem, lassan vacsorázunk. Hiába, öregszünk, mi ilyenkor vacsorázunk. Persze egy kis nassolásra kijövünk majd később. Fél óra sem telt el, a második feleségem bejelenti, hogy el akar válni. Háromnegyed hatra ismét egyedülálló vagyok.

18:00 - Már kezd sötétedni, csak jó volt a vastagabb zakót felvenni. Meg el is viselem alatta ezt a vékony pulóvert. Beülök ide egy kávéra. Másodperc sem telik el, előttem gőzölög a presszó. Cigarettát kotrok elő a zsebemből. Két és fél órája nem dohányoztam, most, hogy megint egyedülálló vagyok, rágyújtok. Kit zavar?

19:00 - Megint egy kávézóban ülök. Most egy másikban, az előző öt perce végleg bezárt. Valami tartozás miatt. Cigarettát keresek, találok. De hogy mivel gyújtom meg? Van ott, a másik asztalnál egy nő, korombéli lehet, kérek tőle. 

20:00 - Öreg vagyok újabb házassághoz, meg aztán... akitől tüzet kértem, attól én már kaptam hideget és meleget is fél napja. Most itt ül a másik fotelben, köt. Hogy mit, azt ő tudja, de nincs ínyére. Nosza, veszem a kalapom, indulunk, gyere!

21:00 - Meghalt édesapa. Édesanya nem jött el a temetésére. Szép kort megélt édesapa. Kár, hogy édesanya harminc perccel később meghalt. A temetésen távol állok mindenkitől, mi közük van nekik hozzá?

22:00 - Meghalt. A második. A temetésen távol állok mindenkitől, mi közöm van nekem hozzá?

23:00 - Meghalt, az első meghalt. Tudtam jól, mi lesz a végzete, be is jött a számításom. A temetésen távol állok mindenkitől, mi közöm van nekem hozzá?

23:59 - Nehéz napom volt. A gyermekek messze tőlem, az unokákat nem láttam órák óta. Elnyomom ezt a cigarettát. Szép kort megéltem, rám több nap nem virrad... Minden hiába volt. Értelmetlen nap volt, remélem, lesz újabb, szebb napom is.

Csak egy nap a világ. 

Nincs szánkód? Hát milyen gyermek vagy te?

Ilyen. Nem vagyok gyermek. Ahogy egy nagy zenész mondotta vala: az ártatlanság korának vége, nem jöhet vissza. Látogatóba se. 

[snitt]

Taposva a havat azon gondolkodtam, mennyire rég is volt ennyi hó. Amikor utoljára ennyi hó volt, akkor még talán édesapa oldalán sétáltam haza, valahonnan az iskolából. Ma már iskola sincs (csak egyetem), apa sincs (csak egy név, ami névnapkor kiíródik egy készülék elejére). Angyalkát is csináltunk. Igen, itt, a ház udvarában. Száznégy lakásból nézhették, hogyan fekszünk (dőlünk) kacagva a hóban, s csapkodunk karunkkal-lábunkkal, s egymást felhúzva gyönyörködünk. 

[snitt]

Kinézek az ablakon. Más a táj ilyenkor. Milyen gyermek vagy te? Olyan, amelyik látott már ennyi havat, csak akkor nem kellett epekedve várni, hogy apa felhív-e, mert nem névnap volt, hanem karácsony és apa melletted. És anya is. És most csak egy készüléken búgnak a hangok, hogy Isten is van és még éltessen is, ráadásul sokáig. 

Baszd meg, itt?

[snitt]

Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot. 

Való igaz, úgy nehéz. Van, akinek a nehéz dolgok nem jelentenek lehetetlen dolgot is. Így esett, hogy az, aki egyszer hazudott, anélkül, hogy ösmerte volna az igazságot, azt gondolta, jót cselekedett. Mert nem ösmerte sem az igazságot, sem azokat, akikről hazudott. S most Isten van, és még éltet is. Ráadásul sokáig.

Baszd meg, ilyenekkel?

[snitt]

Ez új volt. Nekem is. Ha ez vigasztal. De tudnod kell, hogy van egy tabu előtted. És ahhoz tartanod kell magad, világos? Jó, ha világos, akkor jó. De azért megjegyeztem ám. Hogy volt Isten, sokáig éltetett, csak te nem akartad. 

Baszd meg, szívem!

Szervusz!

Csókolom, hogy tetszik lenni?

Csak úgy, mint mindig, öregesen, néha köhögök még, de már jó. Most jó, egy éve elmúlt a köhögés. Veled minden rendben? Suli, csajok?

Oh, az egyetem az megvan, nem kell vigyáznom rá, szépen alakul a karrierem. Tessék elképzelni, már nem anyu fizeti a tanulmányaimat, hanem az állam. Olyan jó volt az átlagom, hogy átvettek. Emellett kineveztek demonstrátorrá és indultam egy kutató pályázaton. Ja, majdnem elfelejtettem: felvettek a szakkollégiumba. 

Rég láttunk, lefogytál. Nem eszel rendesen, igaz?

Dehogynem, csak nem rendszeresen. De főtt ételt mindig eszem, legfeljebb nem ebédre, hanem vacsorára. Tény, hogy aki egyedül lakik, az nehezebben szánja rá magát az evésre. Én legalábbis biztosan. Pedig tudok főzni, sőt, szeretek is - de minek, ha úgyis egyedül eszem meg, nem igaz?

Nézd, amikor S. bácsi meghalt, én is egyedül maradtam, mégis megéltem, mégis főztem magamra.

Jó, de Gy. néniben volt rá akarat, bennem nincs sok. Egyébként, ha már így szóba került, S. bácsi hogy van?

Ő köszöni szépen, jól van, de most lepihent, nagyon mélyen alszik, nem tudom ilyenkor felébreszteni.

Értem, tessék hagyni, megérdemli a pihenést. De azért jó volna megint lemenni a partra, mint amikor gyerek voltam. Tetszik tudni, ég a pofám, amiért nem jöttem le az utóbbi időben. Pedig nem lett volna nehéz, bár a mai nap pont rácáfolt erre. Olyan szívesen lementem volna ilyenkor ősszel a partra, nyaranta a kertben olvastam volna, hiszen maguknak annyi sok könyvük van. Olyan szépek, régiek és jók! Tudja, Gy. néni, mindig lenyűgözve álltam a sok lexikon előtt, hát még, amikor S. bácsi megmutatta azt a bizonyos rejtvénykönyvet. De izgatott voltam. Az a doboz még mindig megvan, most is az íróasztalomon pihen, a tollaim vannak benne. Tetszik emlékezni, amire az van írva, hogy "Tekendoos". Egy időben a cigarettáimat tartottam benne.

Te dohányzol?

Igen. Tudom, hogy hülyeség, tudom, hogy jelentősen megnehezíti a párkapcsolatok kiépítését, hogy büdös és drága. De addiktív, s én rászoktam.

Nem fogsz elkésni? Mikor megy a vonatod?

Ráérek, nem néztem meg, minthogy nem tudom, mikor van busz K-ba. De most amúgy is jön valaki, hát, elköszönök. A disznófülűek - remélem - hamarosan beszélnek egymással. Tessék közelebb hajolni, megsúgok valamit, hogy más ne hallja, csak az, akire tartozik. S. bácsinak tessék elmondani! Remélem, találkozunk mihamarabb!

Vigyázz magadra és annyira ne sürgesd, hogy találkozzunk! No, mit akarsz súgni?

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, Mennynek és Földnek teremtőjében. 
Hiszem a test feltámadását, és az örök életet.
Csak ennyit szerettem volna még súgni.

No, szaladj, pusziljuk, öleljük anyáékat!

Csókolom!

Bicske. Kiszállok az autóból, kellemesebb időre számítottam. Csak egy vékony pulóver van rajtam, meg egy bőrdzseki, fázni fogok, érzem. Elbúcsúzom, sétálok a vasútállomáshoz. A hölgy kiadja a kért vonatjegyeket, én a kért összeget becsúsztatom egy tolható-húzható etetőbe, köszönömviszlát! Negyedik vágány, most mit csináljak, még 45 percem van. Idebent nem maradhatok, nem lehet dohányozni, meg szűkös is a hely. Ha kimegyek a negyedik vágányhoz, megvesz az Isten hidege. Kimegyek, annyira mégsincs hideg. Elrobog egy vonat, rajta üzletemberek, professzorok, kurvák - mennek a vasfüggöny szerencsésebbik oldalára.

A vonat hangtalan, újnak mondható szerelvény. Kényelmes, a kalauz a fülem hallatára kéri, hogy kapcsolja be a "mozdonyvezető" a fűtést. Kérni kell. Ismerős-ismeretlen táj, futnak a falvak, városok, megyeszékhely. Borzasztó város, Tatabánya. Biztos szeretik, akik itt laknak, nekem nem tetszik.

Komárom, leszállok. Felsétálok a felüljáróra, merre induljak? Jobbra a Duna, arra mentünk kocsival régen, amikor még... Balra talán a buszpályaudvar, mintha nekem arra kéne menni. Ingázom a két oldal között, többször. Lépcső, lépcső, lépcső... 55 percem van a buszig. Kimehetnék a partra, de még nem merek. Mi van, ha megviccel a busz, ha máskor jön, hamarabb, vagy nem áll meg. Leülök egy darab deszkára az autóbusz állomáson. Kihalt minden, zene sem szól, a lakótelepen pár gyermek labdázik, az állomáson alig van mozgás. Végre megjön a busz, a sofőr zsebre dolgozik - nem lep meg. Fiatal nyikhaj, az első ülésen - gondolom - az asszony. 

Leszálltam, a busz egy tovább, hallom, hogy 10 perc múlva jön vissza. Nem nézem meg, mikor lesz a következő, anélkül is tudom, hogy azzal, amelyik 10 perc múlva jön, nem fogok elmenni. Belépek a kapun, három friss mellett elmegyek, leguggolok a márvány mellé, kiveszem a táskámból a két mécsest, meggyújtom, majd beszélgetek egy emberrel, aki a házukat gondozta. Teljesíti a kérésem, én meg beülök utána enni egy pizzát, elvégre 115 percbe belefér. Aztán megunom, kiállok a megállóba, de inkább vissza. [...]

Leszállok a buszról, jé, az orrom előtt ment el a vonat. Már nem idegesítem magam ilyeneken, teljes nyugalomban ülök a padon, majd - kimegyek a partra. Szép naplemente, mire megjön a vonat, már teljes sötétség. 

Így is lehet utazni.

"Vigyél el engem is, kedves Duna!"

Szeretem az őszt. Színes, hűvös, elhiteti velem, hogy odakint meleg van, közben fel kell öltözni, mert hűvös az idő. De ha a napba tartod az arcod, melegít, kellemesen, nem tolakszik, nem bosszant, csak megsimogatja az arcod és érzed, hogy törődnek veled.

Végre rend van körülöttem. A ruhák kimosva, az öblítő helyett használt ecet illata nem csípős, szinte nem is érezni benne, jót tett nekik, hogy kint voltak az erkélyen tegnap. A parketta felmosva, a járólap felmosva, ennivaló a hűtőben, az asztalon pedig tea gőzölög. Idilli vasárnap délután.

Valahogy így telhetett a német hadvezetés augusztus 31-éje is, 1939-ben, noha az csütörtök volt. Én is kellemes nyugalommal készülök arra, hogy holnaptól lendületből végig szántom az egész hetet, beültetem a jövőm zálogával és kényelmesen hátradőlve várom majd, hogy szárba szökkenjen. 

Jut eszembe, nemcsak az ősz színes, hanem a környezet is. Száraz szövegek válnak élettel telivé egy kis színtől és máris sokkal szívesebben olvasom, tanulom - magolom. Nincs mese.

[...]

Kinézek az ablakon, dúdolok magamban egy dalt, mert van egy sora, ami nem hagy nyugodni, mert minduntalan az orrom alá dörgöli, hogy régen az ősz egészen mást jelentett, mint most. "And all the things we could and should have done." Igen, megannyi dolog, amit megtehettem, meg kellett volna tennem akkor, amikor még az ősz nem a zárthelyi dolgozatokról, a késő esti utazásokról szólt, hanem arról, amiről: élményekről, új kihívásokról. Sétákról a családdal, előbb tágabb, majd szűkebb értelemben, olyan dolgokról, amik most nincsenek, pedig bitang mód hiányoznak. 

Amik helyettük jöttek, számomra furcsák, nem szoktam meg, hogy ennyire viszonylagosak a dolgok, hogy ennyire megváltozik valaminek a megítélése, ha picit elfordítom a fejem, vagy ha az agy és a szív egy vonalba kerül.

[...]

Elmúlt egy nyár anélkül, hogy lángost ettem volna, anélkül, hogy vízpartra mentem volna, anélkül, hogy... anélkül, hogy éltem volna.

Aztán ősz.

Ahogy lépkedtem az utcán, éreztem, hogy folyik végig a víz az arcomon. Nem esett az eső, nem volt havazás, izzadtam. Ez a nagy büdös helyzet, izzadtam. Felöltöztem rendesen, talán vastagabban a szükségesnél, mert reggel bizony még fázott a lelkem, s este, amikor szedem a lábaim hazafelé, már megint hűvös van - olyankor nem merem levetni a kabátom, nehogy meghűljek. 

A minap előttem ment a lámpagyújtó, mindig a kettővel előttem lévő lámpa gyúlt derengős fényre. Volt valami apokaliptikus abban, ahogy a sötétségben mindig egy lépéssel előttem gyúl fény, hogy csak az én utam világít, sehol máshol nincs világ, csak a sötétség és a csend honol. Az az igazi vattaszerű sötétség, amiben nem szabad megállni, mert marasztal, mint egy rosszabb házigazda, akinek a gouda a mindene. Csak azt tudja nyújtani. Én is csak azt tudom nyújtani, azzal a különbséggel, hogy nincs mellettem valaki, aki a többit elintézi. Ilyen rossz házigazda a sötétség is.

Emlékek.

Kilépve az erkélyre, teleszívtam az orrom (eltartott egy ideig) az ősz friss illatával. Igen, az ősz annak ellenére, hogy az elmúlásról szól, friss. A nyári hőség, az izzadt párolgás, a fülledtség tovaszáll, átadja a helyét a hűvös frissességnek. A levegő ilyenkor mozog, felébred nyári tunyaságából, hiszen dolog van, a környezet is mozog. Ilyenkor parton jó lenni, ahol nyáron egyébként tömeg van, ilyenkor oda kell menni. Megfordítva is igaz: oda ilyenkor kell menni. 

Ha lenne esze a fiatalnak, akkor nem tavaszra szervezné a randevút, hanem őszre. A tavasz mindig szeszélyes, ettől megbolondulnak az emberek is. Tavasszal csak amolyan futó kapcsolatokat lehet összehozni, mert utána kitör a nyár, tombolnak a hajnalig tartó bacchanaliák, olyankor minden kapcsolat potenciális veszélyben van, minden boldogságot elveszettnek és instabilnak kell tekinteni az ellenkező bizonyításáig. 

Ezzel szemben ősszel. Ősszel szintúgy lehet romantikus sétákat tenni, fel a hegyre, le a hegyről, ki a partra, be a városba - és nincs ott, hogy jön a nyár és vad Romulusként szakítja el a szerelmeseket, mint annak idején a szabin nőket azok szerelmeitől. Ősszel sokkal szebb és jobb az élet. És mivel hamarabb is sötétedik, hamarabb is láthatók a fények, amiket a lámpagyújtó mindig egy lépéssel előttünk gyújt fel. 

Persze miközben egyedül sétál az ember, vajmi keveset ér, ha előtte fény, körötte azonban sötétség és néma csend.

/1. 

Egy kávézóban ültünk, beszélgettünk, volt miről. Elsuhantak az évek felettünk, észre sem vettük, hogy merre tartottunk, visszanézve már nem is látjuk, hogy honnan indultunk, annyi kanyar, annyi emelkedő és lejtő van mögöttünk. Kezeink magunkhoz szorítva, fecsegünk lényegtelen témákról, kerülgetjük, amit illenék kimondani és mégsem merjük. Elvárások, konvenciók, rosszakarók, ellenségek, barátok. Hátráltató tényezők, noha mindenki tudja, utóbbiak nélkül meghal az ember. Ha mindened elveszett is, amíg van egy barátod, nem kell Istenhez fordulj, nem kell elkötelezned magad. Az emberi viszonyok sokkal kötetlenebbek, ugyanakkor sokkal gyarlóbbak is. Ülünk, nézzük a füstöt, amit kifújunk, olykor a rossz irányba, olykor a rossz ember felé - mintha jelezni akarnánk, csak éppen rosszkor, rossz időben, rossz módon a rossz dolgot. 

Végül elered az eső, állunk már és ázunk, bőrig, annál is mélyebben. Már csak két vizes maszlag, amikor szavak nélkül kommunikáljuk az érzéseinket. Valahol a lelkünk mélyén érezzük, hogy hiba, hogy nem szabad. Ilyenkor tudatosul, nyer újabb bizonyítást, hogy felnőttünk. A szabályok alól nincs kibúvó, nincs anyu, aki megbocsásson, nincs apu, akinek egyetlen szavától világok remegnek meg és bűnök nyernek megbocsátást. Ez már nem az ártatlan gyermekkor, ahol egy megdönthetetlen vélelemmel ártatlannak tekintjük a gyermeket mindaddig, amíg olyan korba nem lép, hogy szembesíthessük bűneivel, feltéve, hogy azok nem évültek el és a magánindítványt az akkori sértett beterjeszti-e. Ilyenkor már nem a házibíróság előtt kell felelnünk tetteinkért, ilyenkor a társadalom, a környezet helyez minket vád alá, védőt pedig a sors nem rendel ki - mi pedig nem tudunk senkit sem megbízni. A földről fölnézve még hörgünk valamit két véres köpés között, hogy bocsássanak meg, ugyanakkor tudjuk, hogy tetteinkre nincs mentség.

/2.

Annak idején egy lelkész száját hagyta el az a mondat, hogy a feleségénél jobb csajai voltak, de olyan, mint a felesége - egy sem. Ifjú titánként nem a biztosra, hanem az azonnalira hajtunk, tudjuk, hogy a végén ott fogunk feküdni ágyékkötőben a földön, arcunkon barátaink köpése csorog majd, tüdőnkből atyáink vére bugyog, nyelvünk feldagad, arcunk eltorzul a fájdalomtól. Senki ne fogja kívánni ezt, mégis megteszik, mert ezt diktálja egy belső késztetés, hogy így igazságos. Nem fognak mosolyogni, elismerően tekinteni le ránk, de segítő jobbot sem fognak nyújtani, aki azt megteszi, az az ellenségünk. Fontos, hogy idáig nem ők juttatnak el, ide mi magunk jutunk, csak magunknak köszönhetjük, sírhatunk, ahogy tesszük is, sokat nem érünk el vele. 

Hiába a biztos, az, aki miatt érdemes elkötelezned magad, nem érzed magad késznek rá. Azt mondod, még, azt mondod, nem most. Áltatod magad, látod a problémát, mégsem teszel ellene, mert gyáva vagy. Sértené az önbecsülésed, ha nem olyasvalaki volna melletted, akit ékszerként hordhatsz. Az elkötelezés ténye nem egyeztethető össze azzal a karakterrel, amelyet magadnak választottál akkor, amikor szerepcsere volt a kamaszkor hajnalán. Hiába a biztos, hiába a jó szándék, hiába az őszinte szavak. Hiába minden. Csak áltatód magad, mert gyáva vagy. 

/3.

Fekszem. Élek-e, vagy ez már a halál, nem tudom. Körülöttem csönd, eső veri az arcomat. Rajtam ruha, az odáig rendben van, belenyúlok a zsebembe, találok egy fél csomag cigarettát, még nem ázott el. Van öngyújtóm is, valahogy feltápászkodom, hátamat nekidöntöm valami oszlopnak, ami fényt ad. Kiveszek egy cigarettát, számba teszem, meggyújtom, nagyot szívok. Ahogy az első slukk átjárja a tüdőm, érzem, hogy valami nincs rendben. Kiveszem a számból, látom, hogy a szűrő véres. Nem tocsog, de látszik, hogy az alvadt vér elkenődött rajta. Jól jönne ilyenkor egy pocsolya, az ilyenkor nincs. Megpróbálok felállni, csak másodjára sikerül, akkor is imbolygok, nekidőlök az oszlopnak, támaszkodom, közben leég a cigaretta, újat gyújtok meg. Lassan, botorkálva indulok el az éjszakában, azt sem tudom, hol vagyok. Szemüvegem eltörött (kár érte, szép darab volt), nem látom az utcatáblát. Homlokomról csorog az esővíz a szemembe, nem látok semmit sem. Egy másik lámpa alatt parkoló autó, megnézem az arcom a tükörben. Kapkodhattak, akik ezt tették velem, az esztétikára már nem nagyon adtak, biztos szorította őket a határidő. A fogaim rendben vannak, az orrom mintha eltört volna, a szemem helyén monokli csupán, talán ezért is látok olyan furcsán. Körbenézek ismét, sehol egy teremtett lélek az utcán. A házak alapján sejtem, ez még B. Elindulok arra, amerre utcát látok, amerre életet sejtek, de hosszú percek, majdnem egy óra is beletelik, mire embert látok, az is összehúzza magát a kabátja alatt és sietve távozik. Ismerős a mozgása. Elindulok utána, ismerős helyeken barangol, mintha már jártam volna erre. Egyre több az ismerős arc, akik feltűnésem után húzódnak vissza köreikbe, nem engedve betekintést az ott folyó eseményekbe.

Leülök egy sarokba, onnan nézem az egészet. Cigarettám elfogyott, pénz nincs nálam. Világos, hogy ezektől nem kérhetek, elindulok egy trafik felé. Ismét hosszú percek, majd egy kirakatban látok cigarettát. Berúgom az ablakot, felnyalábolom azt, amit átérek, majd elfutok. A sarkon túl kitömöm a zsebeimet, raktározom. Morajlást hallok, zúgást, elindulok arra. Sötéten tükröződő területet látok, szemben hegyeket. Víz illata csapja meg orrom maradékát, folyó az. Leülök a partra, rágyújtok, csak úgy, érzésből. A csikket beledobom a vízbe, mert jól esik. Átfut az agyamon egy gondolat - az előbb is arra indultam, amerre a csikk pattant, annál rosszabb pedig nem történhet, mint ami azután történt. Leveszem a cipőmet, a dzsekimet, összehajtogatom és leteszem a partra. Rágyújtok még egy cigarettára, az eső immár meztelen bordáimat mossa, hajam az arcomba lóg. Elpöckölöm a csikket, majd először térdig gázolok a vízbe, majd derékig, közte egy-egy szál cigaretta.

/4.

Derékig állok a vízben, vinne a sodrás, de most, utoljára életeben ellenállok neki. Kinézek a partra, egy ismerős alak ismét. Lehajol a cipőmért, a dzsekimért, azért a rengeteg doboz cigarettáért. Elvesz egy dobozzal, a többit behajítja a vízbe. Ismét rágyújtok, már nem is számolom, hányadikat szívom. Ezt is eldobom, majd felfekszem a vízre, vigyen a csikkek után, közben egy ideig nézem az eget, majd becsukom a szemem. Fázom. Egy pillanatra felállok, kinézek, vádló tekintetek, mélyembe látó szemek pásztáznak, mintha sorfalat állnának nekem. Szégyent és csalódást többet nem okozhatok, hát visszafekszem, hogy olyan legyen, mint az életem.

Elhalt rég a város zaja, köröttem csönd, cigarettás doboz a számban, kiszedek egyet, hogy még utoljára rágyújtsak, ekkor egy kéz ér lábamhoz és húzni kezd visszafelé. Kinyitom a szemem, ismerős arcok ismét, kezd lidércessé válni. Valaki lekever egy pofont. Vékony kéztől származik, törékenytől, olyantól, akiből ilyen erőt ki sem nézne az egyszerű halandó. Magamhoz térek, mellettem a szemüvegem, felveszem, tisztán látok, de ugyan minek? Egyvalaki áll mellettem, aki pofon vágott, s most magyarázatot várva sétál fel, s alá. Kérdéseimre ugyanazzal a kérdéssel válaszol minduntalan: Miért tetted?

/5.

Nem tudom, miért tettem. Nem tudom, miért teszem és nem tudom, meddig fogom tenni. 

Nem tudom, kit keresek. Valakiben mindig megtalálom annak az alteregóját, akit keresek, valakiben pontosan azokat a tulajdonságokat vélem felfedezni, amiket arról feltételezek, aki helyett keresem. Egyszer megtalálom mindenképp, s ha nem, hát nem vereséggel, cserében emelt fővel távozom. Hiszen én mindent megteszek, még akkor is, ha a környezet, a körülmények nem olyanok, hogy nekem kedvezzenek.

Hiába akarok leülni egy ülőhelyre, ha azon már ülnek – ülés és ülő tökéletes szimbiózisban, látszik, hogy kettejük egysége megbonthatatlan és nincs olyan indok, ami alapján az ülő átadná a helyét nekem, aki épp csak most jutott oda, hogy kényelmetlenné vált az előző helyem. Bevert az eső az ablakon, vagy a szemembe sütött a nap – oly lényegtelen, kényelmetlen volt ott ülni és kész. Hiába ácsorgok, fogom az üléshez rögzített kapaszkodót, aztán egy idő után megunom, elengedem. Szemezni kezdek a fenntartott hellyel. Senki nem ült le rá egy megállónál hosszabb időre – egy valaki volt, de ő ég nagyon régen. Azóta tábla hirdeti, hogy ez fenntartott hely. Párszor már le akartam oda ülni, de végül mindig győzött a lelkiismeret – azt a helyet nem nekem tartják fenn. Talán nem is volna kényelmes, ki tudja, lehet, hogy az első kanyar után oda süt majd a nap, oda ver majd be az eső. És az ülések száma véges, nem vándorolhatok megállónként másik helyre, a többi utas nézne hülyének, hogy miért nem tudok a fenekemen maradni, ha már megadatott az a szerencse, hogy leülhetek. Nekem mégis az a fenntartott hely kell, még ha a szemembe is süt majd a nap. Kényelmes, elférnek a lábaim, nem ül mellém senki, nem kell attól félnem, hogy a mellém leülőnek átlóg valamije az én ülésemre. Még a végén megtetszik neki és elfoglalja, amikor mondjuk felállok, hogy kinyissam az ablakot. Még van időm, bár lassan le kéne ülnöm, mert mellőlem fokozatosan szedik fel a régebbi székeket, a rajtuk ülők már rég leszálltak, számukra ott volt a végállomás, igaz, korábban is szálltak fel rá. Át is szállhatnék másik buszra, de jelenleg ezt vélem a céljaimnak megfelelő járatnak. De akkor is, most már le kéne ülnöm, mert a régi ülések helyére újak kerülnek, menet közben, fiatalok szállnak fel, akiket megrészegít, hogy olyan ülésekre ülhetnek le, amik újak. Lehet, kipróbálom az egyiket, csak egy-két megállóra, hogy utána bűnbánó arccal állhassak a fenntartott hely mellett egész úton, engedjem leülni a velem egykorúakat, akik közül egy talán arra a helyre ül le, ami nekem volt szánva. Ne kérdezze senki, meddig állok még a fenntartott hely mellett. Amíg jól esik. A másik ülés, hiába álmodtam róla, hiába képzeltem el a közös utat, mígnem le kell szállnom, elérhetetlen. Ül rajta valaki, illetve – ült. Most egy szál virág van csupán rajta, nem illik az olyanra ráülni. Pedig minden virágot arrébb lehet tenni és ennek a virágszálnak rövidebb az élete ott, azon az ülésen, mint hinné. Én tenném arrébb? Nem, dehogy. Virágot nem bántok. Majd lesz valaki, aki odébb teszi úgy, hogy az ülés mit sem fog fel belőle. Kihasználom majd a zűrzavart, leülök, ott maradok és próbálom majd elfelejteni a fenntartott helyet, amire sosem lesz lehetőségem leülni. Ha meg mégis – hát, remélem, hogy azelőtt, hogy valaki arrébb teszi (esetleg kidobja az ablakon) azt a virágszálat, ami víz nélkül hervadozik azon az ülésen, amire több megálló óta ácsingózok.

Kellemetlen dolog állva utazni, látni azt a sok boldog embert, akik ülhetnek, még akkor is, ha néha felpattannak, mert hirtelen keményedett meg a fenekük alatt az ülés. Ilyenkor szúrós szemmel néznek az ülésre, picit meglapogatják, majd visszaülnek. Vagy valami ócska ürüggyel átmennek a másik végbe, ott leülnek egy kényelmes, új ülésbe, ücsörögnek egy megállót, majd visszabotorkálnak az élménytől megrészegülve korábbi ülőhelyükhöz. 

Nem hagy nyugodni egy gondolat. Itt fekszem, a Balaton partján, a nyaralónkban. Családi örökség, még a dédié volt, csak aztán jött a rendszerváltás és a nyaralót majdnem eladtuk, végül megmaradtunk abban, hogy a nyaralót éveken át kiadtuk bérbe, németeknek. Azóta utálom a németeket, akik eleinte nagyanyámat, később anyámat ugráltatták mint cselédet, míg én próbáltam a parton valahogy lekötni magam. Idővel, ahogy cseperedtem, nagyanyám már nem bírta, anyámnak meg csak kevés szabadsága volt, így idővel rám hárult a Hansok, a Günterek, a Jozefinák, a Gitták és megannyi mások gondozása. Időnként dobtak pár márkát nekem, hogy ne legyek olyan mogorva velük, később a kezükből kapott Euró volt az első a közös valutából, amit láttam. Noha évről évre velük voltam, a nyelvet nem voltam hajlandó megtanulni, bár bizonyos szavakat elcsíptem, ezekből megértettem, hogy mennyire lenéznek, mennyire csak a balkáni embert látják bennem. Egyszerű volt az élet, reggel felkelni, kávét, teát főzni, reggelit készíteni, aztán ebédig nyugalom. Ebédért a közeli étterembe jártam, ételhordóval hoztam nekik a gulyáslevest, a pörköltet, a nokedlit, mindent. Élvezték, hogy folklór ételekkel kényeztetem őket. Az étterembe mindig fél órával előbb mentem, egy idő után már saját asztalom volt, ahol 11 órakor teríték várt, hogy a magam részét is megegyem. Fizetnem sosem kellett, mindig lecsíptek a németek adagjaiból annyit, hogy nekem kijöjjön egy adag. Ebédre terítettem nekik, kint az udvaron, bort hoztam nekik, amiből évekig nem ihattam, mert „az a németeknek van, nem nekünk”. Ezzel a pár szóval volt lerendezve minden, ami nekem luxusnak számított. Tizenöt voltam, amikor az étteremben, dolgom végeztével kértem az egyik pincértől egy szál cigarettát. Akkorra már tele voltam a németekkel, akik naphosszat ittak, ettek, böfögtek, szartak és hugyoztak – mindenre és mindenhova. Az volt a jó, amikor egész napos kirándulásra mentek a közeli Keszthelyre, olyankor szintén elmentem a közeli étterembe, az aznapra szánt ebédet pedig bedobozolva eltettem a hűtőbe, legalább három napra volt mit ennem.

Amire vágyom, lazább dolog, mint bőrdzsekiben, napszemüvegben nézni a másik nem jeles képviselőit valahol a városban. Ilyenkor a városból vidékre mennek azok, akikkel érdemes bármit is kezdeni, vagy azért, mert eleve ott laknak, vagy azért, mert nyár van és ilyenkor a hülye is nyaral. A hülye is, akkor én talán valami az alatti kategóriában tespedek, mert én nem nyaralok. Ha már a hülyék is nyaralnak, akkor itt baj van. Mert akkor ezek a hülyék állnak majd oda a másik nem jeles képviselőihez, elindulnak, járnak majd. Persze, könnyű nyári románc, kijutott már belőle nem is egy, még akkor is, ha nem nyár volt, hanem kő kemény december. De legalább könnyed volt, kezdete, vége ugyanolyan, mint a nyári dolgoké. Kellemes flört, kellemesebb beszélgetés utána, még kellemesebb éjszaka. Csak aztán a futó kapcsolat, a spuri, az nem hagyott nyugodni. Hiába, én nem az a futó gyermek vagyok. Egész eddigi életemben utáltam, ha futnom kellet - valaki elől, valaki után. 

Persze, megsütötte a fejem a napfény, a szembesülés, hogy a nyárból már csak 10 nap van vissza, pontosan 10, se színem, se bűzöm, utóbbiból is csak az ilyenkor szokásos jutott ki. Az egész nyár pocsék volt, az egészre visszatekintve, talán csak a részletek jelentettek minimális boldogságot, de a részek most nem nagyíthatók addig, hogy kompenzálják az egész tökéletlenségét, az egész hiányosságait. 

Ilyenkor jönnek jól a barátok, akik felhívnak, hogy nincs-e kedvem bemenni velük a városba. Még bátorítanak is, hogy tessék, ismerkedj, de nem megy. Kérem, én nem olyan nevelést kaptam. Ami azt illeti, ezen a téren semmilyen nevelést nem kaptam. Utoljára édesanyám javasolta, hogy hívjam meg általános iskolai szerelmemet egy almalére a büfében. Eluralkodott rajtam a félelem, hát vettem magamnak két almalevet és meg is ittam. Elvégre édesanyám adott rá elég pénzt. Átlátszóbb vagyok azon ablaknál is, amiről frissen tépték le az X-et, ami jelezte, hogy ott üveg van. Átlátszó minden invitálás, hiába, amíg nem figyeltem, a másik nem jeles képviselőinek olyan oktatófilmeket készítettek, amelyek alapján minden nemembéliről egy kedvesség után azonnal azt feltételezik, hogy csupán egy könnyű, egy éjszakára szóló kalandot keres. Itt, valahol a felénél elvesztettem a fonalat, talán 7-8 éve, akkor még nem volt ennyire mocskos ez a dolog. Persze én is rátettem egy lapáttal, nagyjából 4-5 éve, akkoriban magam is okot adtam a pejoratívák terjesztésére. a meg, hiába szabadkozom, hiába bizonygatok, semmi értelme. El kell menni, újra kell kezdeni. Talán el kéne menni vidékre, ilyenkor nyáron. Ott újra lehetne kezdeni, mert a város, noha a legnagyobb, lassan túl kicsi nekem. 

Enyém volt a gyár, hát magamnak építettem, de most, hogy összeomlott a rendszer, csak a főkapunál állva, szememet a kezemmel mint ellenzővel védve bámulok, számból cigaretta lóg, kezemben egy üveg sör (talán Kőbányai, milyen illik ehhez a helyzethez?), csak nézek, aztán megszédülők, amikor egy kis napfény éri az arcom. Majd hátat fordítok, köpök egyet balra, pár lépés után jobbra is, elindulok a megálló felé, felszállok a buszra (a sört persze már megittam, a göngyöleget kidobtam) és csak megyek. Fejem nekidől a két ablak közti illesztésnek, bámulok előre, kifelé. Látom az új boltokat, amik mind az én, egykori gyáram alkalmazottait foglalkoztatják. Elvégre valamilyen szinten vezető voltam az én gyáramban, a szakértelmem megvan, csak el kéne mennem valami továbbképzésre, hogy az új módit megtanuljam, aztán irány vidék, ott az új évezred munkaereje. Persze, a sört talán illenék elfelejtenem, mert az nem passzol a vidéki lányokhoz.

Pénz kell hozzá, de mit csináljak, abból, amihez értek, még nem lehet legálisan megélni, ráadásul oda az élvezet. Ha meg elkötelezem magam, akkor nincs visszaút. Visszaút pedig mindig kell legyen. Fő a biztonság.

Amire vágyom, az egy nagyon laza dolog. Napszemüvegben állni egy vitorlás hajón, vidéken, nézni az arra járókat, esténként meg helyi istenségnek lenni, akinek mindenhol van egy cimborája, miközben ő maga a jó ügyért harcol. 

Anyukám szava járása volt, hogy "egy zsák szerencsétlenség". A mai napig nem tudom, mekkora egy zsák, mennyi szerencsétlenség fér bele. De legalább az volna benne, hogy ne legyen üres. Az üresség a maga nihiljével a legborzalmasabb dolog. Az üresség, a semmi, ami nem létezik a szemünknek, mert semmi, de mégis van, mert ha nem lenne, akkor a duálokra épülő világunkban a minden ellentét nélkül maradna. Érezzük a semmit, még ha nem is látjuk, halljuk - érezzük, tehát van, kell legyen! Semmi nélkül az életben csak minden volna - minden jó, minden létező. Itt a csavar, ha minden volna, akkor a semmi lenne az, amire vágynánk, semmire vágynánk. Vagy épp a semmire se, hiszen, ha mindenünk van, akkor szükségszerűen semmink (is) van. Ha tehát üres a zsák, ha csak a semmi tölti ki, akkor épp mindenünk van: vágyak, tervek, gondolatok, érzések. És mégsem jó az, ha egy zsákban csak a semmi van. 

Szívesen cipelnék egy zsákot, amiben a semmin kívül minden más ott van, mert a tervek folyton változnak, a vágyak frissülnek, a gondolatok elillannak, az érzések elmúlnak, transzformálódnak. Senki nem mondhatja, hogy egy évnél tovább vágyakozott volna folyamatosan valamire, hogy ugyanennyi ideig ugyanazt érezte volna valaki iránt, megszakítás nélkül, hogy egy gondolat kötötte volna le. 

A zsák mérete az évek múltával változott. Gyermekként, mint mindent, ezt is nagynak, csöppségemhez képest elképzelhetetlenül nagynak láttam, most, fiatal felnőttként több méretben látom a zsákokat, arányosnak tekintem. Most egy zsák szerencsétlenség hozzávetőleg egy mázsa. Roppant súly, egy embernek talán sok, le kell adni belőle, mert egyedül ennyi szerencsétlenség alatt összeroppan. Először belül omlik össze minden, amikor az agy feldolgozza a tényt - ez nagyjából két pillanatnál hosszabb időt csak akkor vesz igénybe, ha az ember elfoglalt, nagyképű vagy önértékelési zavarai vannak. A belső összeomlást rövidesen követi a külső. Itt lehet megfogni a dolgot, hiszen vagy a teljes lemondás útját járva egyre több szerencsétlenséget gyűjtünk, vagy elkezdjük őket fokozatosan leadni, mígnem elérjük azt a súlyt, amit még elbírunk. És a szerencsétlenségek súlyát csak növelik a pillanatnyi problémák, amelyek közül a legritkább, hogy diétásat kapunk. Ezek általában tocsognak a zsírban, megfekszik az ember szívét, idővel nehezen kap levegőt, csak ül majd a tévé előtt, még sörért is az asszonyt küldi ki, vagy a gyereket, ha asszony (vagy férj) nincs (már) a háznál. Időnként bele is rúg, ami miatt tovább emészti magát és a problémák aljas módon telepednek rá, nyomják, feszítik, kellemetlenkednek, kórházba zavarják az alanyt, aki ott, a kórházban jön rá arra, hogy mennyire nehéz a problémáktól megszabadulni. A fölösleges problémáktól, mert probléma mindig van, kell, hogy legyen, különben duálokra épülő világunkban... A probléma és a semmi padtársak voltak, közös lakást bérelnek, egymás gyermekeit tartják a keresztvíz alá. De akinek problémája van, annak a semminél többje van, akinek nincsenek problémái, annak csak semmije van.

 Az történt, hogy van egy apám, aki elvált és újra megnősült. Nekem apa első felesége szimpatikusabb, őt jobban szeretem, mint az újat. Pedig az elsőhöz is annyi közöm van, mint a másodikhoz, de apára most haragszom. Nemrég volt a válás, összeillettek az előző feleségével, legalábbis szerintem, kiegészítették egymást. Hasonló volt az érdeklődésük, s bár apukám mondta, hogy az előző felesége ráakaszkodott és nem hagyta levegőhöz jutni, hogy hanyagolnia kellett a barátait, engem ez nem érdekel. Én azt akarom, hogy újra az előző feleségével legyen, az elsővel. Olyan szépen indultak, leforrázott, amikor meghallottam, hogy elválnak. Mondtam is apának, hogy elválhat a feleségétől, sőt, újra is házasodhat, nekem akkor is az első felesége marad a felesége, én nem válok el tőle. Azóta apa első felesége összeszűrte a levet egy másik férfivel, engem ez sem érdekel. Apa első feleségét annyira szeretem, hogy dafke nem állok szóba apámmal, ellenben az előző feleségével gyakran beszélek, meghallgatjuk egymást, hiszen ez így természetes. Neki volt egy fia az előző házasságából, aki velem nagyjából egyidős, összebarátkoztunk, így teljesen természetes, hogy a barátommal és az édesanyjával elmegyek vásárolni, hogy ha meglátom őket a buszmegállóban, felveszem őket a kocsimmal, elviszem őket bármeddig. Vidéken laknak, nem messze a párom szüleitől, tulajdonképpen a szomszéd településen, így gyakran előfordul, hogy én viszem haza őket, apa első feleségét, még akkor is, ha az új párja is vele tart. Nekem ez nem számít, hiszen ez csak természetes, a barátom édesanyjáért bármit. 

"I'm just a little chavo,
I don't even own a guitar.
But mama they got girl,
that I love the best!"