E. bizonytalan. Húzza a lábát, mert az a nyamvadt önpusztítás nem áll meg a cigarettánál. Vért kell lásson, hogy megnyugodjon, de addig talán nincs baj, amíg a saját vére elegendő ahhoz, hogy nyugodtan dőlhessen ki esténként. A fájdalom mindig józanítólag hat, pláne akkor, amikor már nyakig merül az önsajnálat mocsarába, és csak bugyogó hangokat ad ki, miközben levegőt próbál venni. Tüdeje apránként telik meg a sűrű iszappal, lerakódik és gyorsabban, mint a nikotin, de annál jóval fájdalmasabban öli meg.
E. a kijelző alatt áll. Zsebében némi pénz, táskájában csak egy könyv, meg némi innivaló. A kijelzőn városok, némelyik a határon túl. Merre indul, maga sem tudja. Nincs kő, amit kövessen, amerre gurul, nincsenek jó barátok a falon túl, s kürtszó helyett is csak egy unásig ismételt szignál jelzi, hogy honnan hova és mi érkezik. Ennek talán lőttek. Kiül az állomás mellé a lépcsőre, cigarettát gyújt, nézi a füstöt, nézi az arcokat, ideje lenne felállni és kezdeni valamit az életével. Elsőre megteszi valami közelebbi település is. Beáll a sorba, türelmesen vár, neki már mindegy. Tudja jól, hogy hatalmas árat fog fizetni a megérkezésért, hogy minden híd lángokban áll mögötte, a pillérek apránként csupaszodnak lecsiszolt fogakká, s minél többször néz hátra, annál nagyobb az esélye, hogy elbukik. És ő nem akar elbukni.
E. a lépcső előtt áll. A füstöt a pályaudvar alkalmazottja felé fújja, és mielőtt az megszólíthatná, felugrik a már éppen induló vonatra. Mosolyogva int búcsút a büntetésnek - annak, hogy itt kell éljen és annak, hogy mindezért még fizetnie is kell. Táskáját maga mellé dobja, behunyja szemét és megpróbál aludni, de tudja, hogy képtelen rá. A táj mindig leköti. Hegyek között suhan, a távolban erdei házakra lesz figyelmes. A következő állomásnál leszáll, az állomáson tollal leírja a jegye hátuljára, hogy hova szeretne kérni egy jegyet. Kis falu, valahol a hegyekben, nem messze tőle erdő, az erdőben egy tisztás, a tisztáson egy ház, mellette egy tiszta vizű tó. Bekopogtat, nem kap választ. Leteszi a táskáját, igazolványával visszamegy a faluba, próbálja kitalálni, hogy ebben a számára teljesen idegen kultúrában hol lehet az, aki segíteni tud neki.
E. levelet ír. A borítékot lezárja, majd újabb levelet ír, azt az előbbivel egy újabb borítékba zárja és postára adja. Nem vár választ, elvégre miért is várna. A postán még megérdeklődi a saját címét, hogy hát azért hátha, de talán inkább mégsem. Mert mi oka lenne válaszolni? Semmi, hiszen E. senkinek sem hiányzik. A telefonja itt van mellette, működik, de senki nem kereste. Nyomtalanul tűnt el, s napokkal később sem tette fel senki a kérdést: hová lett?
E. kényelmesen hátradől és elmosolyodik. A neheze most jön, de legalább a hozzávalók a szája íze szerint vannak összeállítva. Egyetlen fűszert sem kell akarata ellenére felhasználnia.
