Lángbetűkkel van az égre írva, hogy tavaszodik, csak mi nem vesszük észre. Lehajtott fejjel kell kullognunk mindenhol, mert több dolgot elrontottunk. Más dolgokat, de attól még elszúrtunk. Érezzük az ideges, haragos pillantásokat, mert nem úgy cselekedtünk, ahogy általában, vagy ahogy tőlünk elvárták. Ilyenkor az sem segít, ha dub szól a fülbe hazafelé, ha kinézve az ablakon tudjuk, hogy ez az utazás is csak átmeneti, mert húsz perc és le kell szállni, mert ez a vonat tovább megy, mint mi.
Pedig én eljátszottam már nem egyszer a gondolattal, hogy fennmaradok "véletlenül" a vonaton és csak utazom, amíg el nem érünk oda, hogy végállomás, köszöntjük kedves utasainkat. Köszöntenek, mert először látnak, mert még nem ismernek. Így van ez minden új helyen. Aztán szépen megismernek és rájönnek, hogy talán nem én leszek a település következő díszpolgára. Pedig ott is csak éppoly tavasz van, mint itt, de ott talán nem kellene lesunyt szemmel, a falhoz tapadva surranni az emberek között. Mintha a tekintet csak tekintettel találkozva ártana - nem nézünk föl, de érezzük, kurvára érezzük, hogy néznek, hogy összesúgnak, mutatnak, mutogatnak.
Ami azt illeti, magam megvolnék talán akkor is, ha nem akarnék ennyi sok mindent. Ha talán végiggondolnám a tetteim, a szavaim, mielőtt azok hatályosulnak. Lehet, hogy túlvállaltam magam, lehet, hogy el kéne gondolkodnom, hogy mindabból, amim megvan, mit akarok megtartani, hogy ne csak a naptárból tudjam, hogy tavasz van, hanem én is tekinthessek az égre, ahol neonreklámként világít, hogy tavasz van, és ilyenkor az a trend, hogy az ember boldog, és nem törődik olyan bagatell dolgokkal, mint a "takarodj-a-szemem-elől" tekintetek. Mert jut belőle bőven, tenni sem kell érte. Na persze, ha teszünk érte, akkor érthető, hogy kapjuk, csak azt nehéz eldönteni, hogy mikor tettünk érte és mikor kapjuk hitelbe, hogy majd törlesztünk, akár egy összegben is - ha majd egyszer úgy állunk. (Épp ezért nem szeretem a hitelt, semmilyen formában - valahogy sosem állok úgy, hogy törlesszem.)
Persze, ilyenkor hivatalból is boldog lehetek, vagyok is. Semmi nem tiltja, maximum nem egészséges, hogy ennyi minden, ilyen minőségben, ilyen intenzitással. S hogy félek-e? Nem, nincs mitől félnem. Ha az ember tud szerelmes lenni valakibe ahelyett, hogy csak szeresse, akkor tudjon a félelem helyett rettegést is érezni. Rettegek. Hogy mitől? Talán attól, hogy azok a lángbetűk ott fenn az égen nem azt hirdetik, hogy tavasz van, hanem valami sokkal rosszabbat, csak mindeddig nem volt merszem felnézni, mert akkor óhatatlanul (ha csak egy pillanatra is) összeakadna a tekintetem azokéval, akik miatt nem nézek fel.
Ennek eddig annyi értelme van, mint amennyi értelme a január óta eltelt időnek volt. Kapkodás, ide-oda nyúlkálás. Csak az a biztos, ami már nincs, csak azok az emberek fixek, akik már nincsenek mellettem - róluk legalább biztosan tudom, hogy nem is lesznek újfent mellettem. Ignorálnak. Indokolatlanul? Kétlem. Abszolút indokolt. Ugyanazt sikerült megtennem kicsiben, csak sokszor, amit azok, akiket ezért kritizáltam, megtettek: egyszer-kétszer, nagyban. És hogy mit érzek? A lakástűz higiénikus.
Persze majd elmúlik, két hónap és nyoma sem lesz ennek az egésznek, csak legyen már nyár, mert akkor már nem kell az égre nézni, hogy lássuk a környezetet. Olyankor... jó.
Hogy mit érzek? Azt nem érdemes szavakba önteni, úgysem tudnám visszaadni szavakkal. Csak tettekkel lehetne, de ha megtenném, ugyan ki osztaná meg bárkivel is? (hahaha) A hátamon fekszem, bal lábamon vasúti kocsi, fejem alatt egy kő, ezt a csatát ő nyerte. Gondolkodom, mi vezetett idáig. Félek, hogy mire fény gyúl szétnyílt fejembe, késő lesz, s már csak egy apró lehelet kíséretében tudom kimondani (suttogni?), hogy bocsánatot kérek. A lángbetűk pedig csöppet meginognak (harang a szoknyád, olyan egészen kis harang), mint mikor a gyufa lángjával játszottunk gyermekként. Persze, nem szabad félni a tűztől, nem bánt, ha tiszteled. De ahogy ott fekszem a vasúti töltésen és hallom, ahogy körülöttem mégiscsak zajlik az a nagy büdös élet, ahogy rohangálnak fel, s alá a segíteni szándékozók (oh, de aljasok vagytok), elgondolkodom: akarom-e, hogy segítsen rajtam bárki is? Azt tanultam, hogy a segítség jó, ha rokontól jön. Játszótársam akartál lenni, mondd rokonom akarnál-e lenni? Csak azért, hogy elfogadjam a segítséged. Egyébként jó itt feküdni, nyugtató érzés. Még egy cigit kéne csak előkotorni a zsebből. Elfogyott. Ez az én formám: picit nyugodtabb akarok lenni, csak kicsit lassítani a vér áramlását, de ég azt sem tudom. Adj egy cigit! Ja, persze, van, tényleg, a belső zseb. S nem nyomódott össze, milyen érdekes.
Persze, hogy sötét van. Valamelyik kretén az Egyesült Államokban kitalálta, hogy az ilyen szentimentális jelenetekhez az éjszaka passzol, amikor sokkal árnyaltabban, sejtelmesebben lehet megmutatni az érzelmeket, egy jó snittel pedig hirtelen pofánbasz az érzés mocsok kemény ökle. Csak úgy zúg tőle a fejed, meg aztán: az éjszakai égbolton nem világít semmi, csak az üzenet, hogy tavasz van, neked, ember, az a dolgod, hogy boldog legyél.
Basszátok meg :)
