Sétáltunk ki a főépületből, csak ketten. Barátként léptünk ki a kapun, kölcsönösen engedtük egymást előre, kint voltak a többiek. Ő is, dohányzott, mint mindig. Amíg elszívtunk egy évet az életünkből, rájöttünk, hogy inni is kéne valamit, ezen felbuzdulva ültünk be a legközelebbi becsület-süllyesztőbe. Beszélgetés tört ki, hangos nevetéssel, nagy, jelentést hordozó hallgatásokkal, emlékek felidézésével, ki-ki a saját családi archívumát nyitotta fel egy-egy humoros, vagy annak vélt anekdotáért, a lényeg egy volt – kiszakadni az avítt egyetemi légkörből. Néztem a cigarettám, az imént gyújtottam meg, néztem a poharam, az imént ittam ki az utolsó kortyot. Feláll, menjünk. Feláll mindenki, megyünk. Kilépünk az ajtón, az egyik balra, marad négy, egy jobbra, marad három, egy lemarad, maradunk ketten.
Hivatalos ügy, be kell menni a holló fészkébe, onnan a buszmegállóba. Kérdés elhangzik, egy kávét? Az igenlő válasz már a liftben visszhangzik, foglalj helyet! Kotyogós, apámtól van. Nem áll velem szóba, vele sem állna, ha az lenne, aki az volt, akivel most szóba áll. Ő ül az asztalnál, rágyújt, nézi a parazsat, kialszik, újra meggyújtja, nézi ismét, beleszív, közben lejön a kávé. Hogy iszod? Tudod mit, itt a cukor, ízesítsd be, mit kérsz? Tejszín, tej? Más nincs sajnos. Csak mustár, az nem jó a kávéhoz. Kinyitom az ablakot, megáll a füst, kicsiny a konyha ebben a szalagházban. De legalább egyedül élek benne. Nem jönnek be bogarak, tettünk szúnyoghálót nagyapával. Amikor még tudta emelni a karját. Igen, az ő bora van a hűtőben. Kérsz? Persze, van borospohár is.
Várj, megnézem, mennyi az idő. Éjfél lesz öt perc múlva. Éjszakai busz nem jár, itt alszol? Kimosom, megszárad reggelre, pólót adok, tusolni tudsz. Mindent tudsz. Nézem, ahogy ül a hokedlin a pólómban, kint elhalkul a város, csak egy kis lámpa ég a konyhában, majd leoltjuk, csak egymás sziluettjét nézzük, ami sejlik az utcai lámpák fényében. Felettük vagyunk, nézem. Talán nem látja a szememben, hogy mi zajlik bennem. Én látom benne, szívesen alszik itt, de talán ha tévedek. Rákérdezek, igen. A válasz is az.
Hajnali kettő van. Csak egy ágy van, ott alszol te, én megyek a földre. Megágyazok magamnak, jóéjt kívánok. Nem tudok elaludni, nézem, ahogy elfordul a fal felé, de hallom, hogy nem alszik még. Az emberek légzése egyenletes alvás közben, az övé nem az. Felülök, cigit keresek, hasra fekszem, rágyújtok. Lenyúl egy kéz, mellettem a cigisdoboz, rágyújt. Hangtalanul fekszünk, nézünk ki az erkély ajtaján, rá a városra.
Reggel van, valaki ölel. Ő az, emlékszem mindenre, a csókra, az ölelésre. Kimegyek a konyhába, becsukom az ajtót. Lefőzöm a kávét, ízesítem, ahogy szereti, kiteszek egy cigit a hamutartóba, mellé egy gyújtót, leszaladok a boltba reggeliért. Felérek a lakásba, még alszik. Vettem virágot is, felébresztem. Magához tér, megjegyzi a kedvességem. Letusol, megissza a kávét, megreggelizünk.
Aztán sípolást hallok, zenét, fényt a szemeim között. Magam mellé nézek, fal. Kimegyek, keresem, sehol. Ránézek az órámra - 7:32. Reggeli rutin, szívesebben feküdnék vissza álmodni.
