/1.
Egy kávézóban ültünk, beszélgettünk, volt miről. Elsuhantak az évek felettünk, észre sem vettük, hogy merre tartottunk, visszanézve már nem is látjuk, hogy honnan indultunk, annyi kanyar, annyi emelkedő és lejtő van mögöttünk. Kezeink magunkhoz szorítva, fecsegünk lényegtelen témákról, kerülgetjük, amit illenék kimondani és mégsem merjük. Elvárások, konvenciók, rosszakarók, ellenségek, barátok. Hátráltató tényezők, noha mindenki tudja, utóbbiak nélkül meghal az ember. Ha mindened elveszett is, amíg van egy barátod, nem kell Istenhez fordulj, nem kell elkötelezned magad. Az emberi viszonyok sokkal kötetlenebbek, ugyanakkor sokkal gyarlóbbak is. Ülünk, nézzük a füstöt, amit kifújunk, olykor a rossz irányba, olykor a rossz ember felé - mintha jelezni akarnánk, csak éppen rosszkor, rossz időben, rossz módon a rossz dolgot.
Végül elered az eső, állunk már és ázunk, bőrig, annál is mélyebben. Már csak két vizes maszlag, amikor szavak nélkül kommunikáljuk az érzéseinket. Valahol a lelkünk mélyén érezzük, hogy hiba, hogy nem szabad. Ilyenkor tudatosul, nyer újabb bizonyítást, hogy felnőttünk. A szabályok alól nincs kibúvó, nincs anyu, aki megbocsásson, nincs apu, akinek egyetlen szavától világok remegnek meg és bűnök nyernek megbocsátást. Ez már nem az ártatlan gyermekkor, ahol egy megdönthetetlen vélelemmel ártatlannak tekintjük a gyermeket mindaddig, amíg olyan korba nem lép, hogy szembesíthessük bűneivel, feltéve, hogy azok nem évültek el és a magánindítványt az akkori sértett beterjeszti-e. Ilyenkor már nem a házibíróság előtt kell felelnünk tetteinkért, ilyenkor a társadalom, a környezet helyez minket vád alá, védőt pedig a sors nem rendel ki - mi pedig nem tudunk senkit sem megbízni. A földről fölnézve még hörgünk valamit két véres köpés között, hogy bocsássanak meg, ugyanakkor tudjuk, hogy tetteinkre nincs mentség.
/2.
Annak idején egy lelkész száját hagyta el az a mondat, hogy a feleségénél jobb csajai voltak, de olyan, mint a felesége - egy sem. Ifjú titánként nem a biztosra, hanem az azonnalira hajtunk, tudjuk, hogy a végén ott fogunk feküdni ágyékkötőben a földön, arcunkon barátaink köpése csorog majd, tüdőnkből atyáink vére bugyog, nyelvünk feldagad, arcunk eltorzul a fájdalomtól. Senki ne fogja kívánni ezt, mégis megteszik, mert ezt diktálja egy belső késztetés, hogy így igazságos. Nem fognak mosolyogni, elismerően tekinteni le ránk, de segítő jobbot sem fognak nyújtani, aki azt megteszi, az az ellenségünk. Fontos, hogy idáig nem ők juttatnak el, ide mi magunk jutunk, csak magunknak köszönhetjük, sírhatunk, ahogy tesszük is, sokat nem érünk el vele.
Hiába a biztos, az, aki miatt érdemes elkötelezned magad, nem érzed magad késznek rá. Azt mondod, még, azt mondod, nem most. Áltatod magad, látod a problémát, mégsem teszel ellene, mert gyáva vagy. Sértené az önbecsülésed, ha nem olyasvalaki volna melletted, akit ékszerként hordhatsz. Az elkötelezés ténye nem egyeztethető össze azzal a karakterrel, amelyet magadnak választottál akkor, amikor szerepcsere volt a kamaszkor hajnalán. Hiába a biztos, hiába a jó szándék, hiába az őszinte szavak. Hiába minden. Csak áltatód magad, mert gyáva vagy.
/3.
Fekszem. Élek-e, vagy ez már a halál, nem tudom. Körülöttem csönd, eső veri az arcomat. Rajtam ruha, az odáig rendben van, belenyúlok a zsebembe, találok egy fél csomag cigarettát, még nem ázott el. Van öngyújtóm is, valahogy feltápászkodom, hátamat nekidöntöm valami oszlopnak, ami fényt ad. Kiveszek egy cigarettát, számba teszem, meggyújtom, nagyot szívok. Ahogy az első slukk átjárja a tüdőm, érzem, hogy valami nincs rendben. Kiveszem a számból, látom, hogy a szűrő véres. Nem tocsog, de látszik, hogy az alvadt vér elkenődött rajta. Jól jönne ilyenkor egy pocsolya, az ilyenkor nincs. Megpróbálok felállni, csak másodjára sikerül, akkor is imbolygok, nekidőlök az oszlopnak, támaszkodom, közben leég a cigaretta, újat gyújtok meg. Lassan, botorkálva indulok el az éjszakában, azt sem tudom, hol vagyok. Szemüvegem eltörött (kár érte, szép darab volt), nem látom az utcatáblát. Homlokomról csorog az esővíz a szemembe, nem látok semmit sem. Egy másik lámpa alatt parkoló autó, megnézem az arcom a tükörben. Kapkodhattak, akik ezt tették velem, az esztétikára már nem nagyon adtak, biztos szorította őket a határidő. A fogaim rendben vannak, az orrom mintha eltört volna, a szemem helyén monokli csupán, talán ezért is látok olyan furcsán. Körbenézek ismét, sehol egy teremtett lélek az utcán. A házak alapján sejtem, ez még B. Elindulok arra, amerre utcát látok, amerre életet sejtek, de hosszú percek, majdnem egy óra is beletelik, mire embert látok, az is összehúzza magát a kabátja alatt és sietve távozik. Ismerős a mozgása. Elindulok utána, ismerős helyeken barangol, mintha már jártam volna erre. Egyre több az ismerős arc, akik feltűnésem után húzódnak vissza köreikbe, nem engedve betekintést az ott folyó eseményekbe.
Leülök egy sarokba, onnan nézem az egészet. Cigarettám elfogyott, pénz nincs nálam. Világos, hogy ezektől nem kérhetek, elindulok egy trafik felé. Ismét hosszú percek, majd egy kirakatban látok cigarettát. Berúgom az ablakot, felnyalábolom azt, amit átérek, majd elfutok. A sarkon túl kitömöm a zsebeimet, raktározom. Morajlást hallok, zúgást, elindulok arra. Sötéten tükröződő területet látok, szemben hegyeket. Víz illata csapja meg orrom maradékát, folyó az. Leülök a partra, rágyújtok, csak úgy, érzésből. A csikket beledobom a vízbe, mert jól esik. Átfut az agyamon egy gondolat - az előbb is arra indultam, amerre a csikk pattant, annál rosszabb pedig nem történhet, mint ami azután történt. Leveszem a cipőmet, a dzsekimet, összehajtogatom és leteszem a partra. Rágyújtok még egy cigarettára, az eső immár meztelen bordáimat mossa, hajam az arcomba lóg. Elpöckölöm a csikket, majd először térdig gázolok a vízbe, majd derékig, közte egy-egy szál cigaretta.
/4.
Derékig állok a vízben, vinne a sodrás, de most, utoljára életeben ellenállok neki. Kinézek a partra, egy ismerős alak ismét. Lehajol a cipőmért, a dzsekimért, azért a rengeteg doboz cigarettáért. Elvesz egy dobozzal, a többit behajítja a vízbe. Ismét rágyújtok, már nem is számolom, hányadikat szívom. Ezt is eldobom, majd felfekszem a vízre, vigyen a csikkek után, közben egy ideig nézem az eget, majd becsukom a szemem. Fázom. Egy pillanatra felállok, kinézek, vádló tekintetek, mélyembe látó szemek pásztáznak, mintha sorfalat állnának nekem. Szégyent és csalódást többet nem okozhatok, hát visszafekszem, hogy olyan legyen, mint az életem.
Elhalt rég a város zaja, köröttem csönd, cigarettás doboz a számban, kiszedek egyet, hogy még utoljára rágyújtsak, ekkor egy kéz ér lábamhoz és húzni kezd visszafelé. Kinyitom a szemem, ismerős arcok ismét, kezd lidércessé válni. Valaki lekever egy pofont. Vékony kéztől származik, törékenytől, olyantól, akiből ilyen erőt ki sem nézne az egyszerű halandó. Magamhoz térek, mellettem a szemüvegem, felveszem, tisztán látok, de ugyan minek? Egyvalaki áll mellettem, aki pofon vágott, s most magyarázatot várva sétál fel, s alá. Kérdéseimre ugyanazzal a kérdéssel válaszol minduntalan: Miért tetted?
/5.
Nem tudom, miért tettem. Nem tudom, miért teszem és nem tudom, meddig fogom tenni.
