"Hej lányka,hej lányka!
Szépségben nincs párja.
Ha veled lehetnék,
mindent elfelednék."
Elkaptak olyan gondolatok, amik tipikusan akkor ragadják magukkal az embert, amikor egyedül van. Egyedül, a szó minden létező értelmében. Kimondani nem tudja, konkretizálni nagyon nehéz, hogy mivel van problémája, csak érzi. Belül, nyom, feszít, kiszakad. Duzzad, érzi, hogy kicsattan. Aztán üresség, csönd és sötétség, amikor behunyja a szemét és nem gondol másra, csak a következő napra. Így él a mai ember, napról napra, óráról órára. Maga sem tudja, mit csinál a következő percben, talán visszafordul a járdán, mert eszébe jut, hogy rossz irányba tart, talán kerül egyet, mert vissza elvből nem fordul. De amikor bezáródik az ajtó, csak a csönd van, semmi más, lényegét tekintve ez is csak egy este. Olyan, mint a többi. Lélekben van társ, virtuálisan megéli a barátságokat. De amikor a szem lecsukódik, a virtualitásnál régebbi valóság ragadja magával. Álmodik, olyan dolgokat lát, amiket senki nem tud megfejteni. Nem a jelentését, az események idejét. Múltról van-e szó, jövőről vagy vágyakról? Senki nem tudja, az sem, aki megéli, az sem, akinek elmondja. De egy biztos, az álomnál bevehetetlenebb várat sehol nem építettek még - ezt mindenki tudja, mégis félünk belépni kapuján és kelletlenül távozunk.
Ilyenkor mindenki menekül valamibe, olvasásba, írásba, ivásba - van, akinél ez sorrend, csak nem mindig ebben a felosztásban. Mondják, az embert feldobja, ha mozog, ha nem csak ül az asztalnál. Ha ez feldobja az embert és annak más célja sincs, mint boldognak lenni, miért ülnek mégis oly sokan asztalnál? Kényelmes, rendszeres, nem kell gondolkodni. Ott nyugalom van. Nyugalom. Ez a kulcs, ami nyitja a vár kapuját, belép az ember.
Nincs várúr, az, aki belép önmagát érzi annak, mindenki, aki abban a várban tartózkodik, úgy cselekszik, ahogy a várúr akarja. Nincs viszály, csak lovagi tornák, ahol a vár ura minduntalan meghódítja a választott hölgy szívét. Ha nő a vár ura, megannyiszor ejti zsebkendőjét a földre, és a vitéz mindig elkapja, térdre borulva nyújtja fel, hogy kapjon egy rózsát. Álmainkban nem a vár ura vagyunk, olyankor miénk a világ, azt teszünk vele, amit akarunk.
