Mondhatni, hogy későre jár, s akkor nem is állnánk messze a kiábrándító valóságtól. Milyen rég álmodtam erről, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy megkaptam. Egyszer álmot láttam, hogy nem itt, de ugyanígy, és hogy én azt mennyire kihasználnám, mennyire jó lehetőség volna, mennyire de nagyon kapnának rajta azok, akik az ilyeneken kapnak.
Kiábrándító, mert hiszen mi az, ami kizökkenti az embert az álmodozásból? A valóság, ami jelentkezhet több módon, képpel, de azt nehezen nyomja el, mert hiszen álmodunk. Hangokkal. A hang lehet a szomszéd, amint épp a gyermekét simogatja hadarva, hogy lesz szíves lezuhanyozni a büdöskölke, mert különben jön apuci a nadrágszíjjal, de lehet az belső hang is. Paradox, nem? Az álmodozás belső hangjait egy nagyon is valóságos belső hang nyomja el.
Eddigi életemet három szakaszra osztom.
Az elsőre nem emlékszem, kénytelen vagyok hát beszámolókra hagyatkozni. Foszlányok vannak, pl. az a fekete tál, rajta a nagy sok rizs, ami a konyhapadlón landolt, és én ülök a földön apával és hogy ne kelljen látnom anyut sírni, inkább "rakjuk össze, ami eltörött". Ami akkor eltörött, azt többé fater nem akarta rendbe rakni, mi több, én akkor hittem, hogy rendbe akarja rakni. Egy évtized telt el addig, mire megtudtam, hogy annak a bizonyos törésnek valahol ő volt az oka. Hogy mire emlékszem még ebből a korszakból? Azt eddig egy embernek meséltem el, neki foglalkozása volt, hogy ilyen emlékeket, nem tudom, hogy viselte, én villamos alá kívántam magam.
A második szakasz már boldogabb volt, olyasmi, mint mikor fogunk egy penészes kenyeret, majd tojásba mártogatva aranybarna bundás kenyeret sütünk belőle, sokat és kitesszük egy tálba, hogy fogyasszatok bátran, kedves külvilág, de... inkább ne fogyasszatok. Ha bárki jött, ott állt az asztalon halomba pakolva a sok bundás kenyér, milyen finom, milyen kívánatos, de amint a vendégek elmentek, előkerült a paraván mögül az a bizonyos penészes kenyér. Pedig sosem volt itthon penészes kenyér a valóságban, mi több, dübörgött a (relatív) jólét. Egyszer megkérdeztem ebben a korszakban fatert, hogy akkor mi most a társadalom melyik rétegébe tartozunk, mert az osztálytársaimnak autója van, de nem hitelre ám, mint nekünk, meg kertes házuk, meg nyaralni járnak. Azt mondta fater, hogy középosztály és anya bólintott, hogy középosztály. Pedig nyaralni is mentünk, tengerpartra, mint a többiek, Balatonra, mint a többiek, de leginkább sehova. Tele volt a hűtő, ruha drága (mai fejjel, számomra, relatíve - konjunktív feltételek) boltokból, nem számít az ára (annyira), járjon csak a gyerek félcipőben iskolába, mint egy rendes polgári iskolás, reáltanodás - mit számít, hogy külváros, mi több, a külvárosnak is olyannyira széle, hogy az iskola sarkától egy komolyabb köpés hátszélben már olyan házon csattan, ahol olyan emberek laknak, akiknek a bőre a napfényt, csuklójuk az ékszert nem bírja, szóval kétes egyének, amilyennek a királynőt ábrázolták valami Hófehérke-adaptációban (persze könyvben, a tévé nem való egy rendes polgári, középosztálybeli gyerek neveléséhez). Volt mobiltelefon is, meg persze minden. Ja, internet nem. Hiába, a középosztálynak nem telik mindenre, főképp, hogy szándékot nem lehet pénzért venni, mi több, ajándékba se adják, s ha van is, mindig van canis fortior, aki azt mondja, ne tovább, te.
A harmadik szakasz eleinte kutya nehéz volt, mert mikorra megismertem az igazságnak nevezett, s akként elfogadott múltat, addigra elérte anyám a lehetséges határok legmesszebbikét, ez volt a tisztes helytállás korszaka, árgus szemek rajta, s rajtam. Rajta, hogy mikor hibázik, s rajtam, hogy mikor használom ezt ki. Meg persze nyaralás - utoljára, de már egyedül, értsd meg, kicsi fiam, nincs annyi, hogy ketten menjünk. Bár utóbb kiderült, hogy fölösleges volt, s mehettünk volna ketten akárhova, még tán Horvátországba is, ahová akkoriban kezdett a középosztály (no persze nem az a része, amelyikben mi voltunk) járni, csak mint mi ide a sarki közértbe bevásárolni. Akkortájt értettem meg, amit egy osztálytársam mondott az egyik tanárnak: megveszlek kilóra, baszki. És baszki, igaza volt. A szerelése drágább volt, mint amennyit az a tanár fizetés gyanánt kapott harminc naponként, s akkor értettem meg, hogy valahol eltolódás van, mert baszki, engem is megvesznek kilóra, s nem tud anyám annyi ennivalót venni, hogy legalább a súlyom ellenértékéből jobb legyen tán egy kicsit is.
A harmadik szakasz második felében már én mondottam le sok mindenről, cserébe megkaptam az álmom. Hogy mennyire jó? Kétség sem férhet hozzá, hogy az ajtó a legjobb dolog, amit kitaláltak eddig - nemcsak azt takarja el, ami mögötte van, hanem azt is, ami nincs. S idegen házban ugyan ki nyitogatja az ajtókat? S ha nyitogatná is, Patyomkin minden szekrény, minden, mi ajtó mögött van. Mert a középosztály csak látszatból él, mert nem tud úgy lefeküdni aludni (ha van neki, hova), hogy ne azon gondolkodjék, mi lesz holnap(után). A holnapot még valahogy, lehet még lyukat fúrni abba a szíjba.
S hogy mindezt miért és miért most? A tej az oka mindennek. Amikor még friss tej volt, "háromfeles", nem saját márkás, akkor volt a vidám élet. S azóta? Örülök, ha tej van itthon. S hogy kifolyik a pénz a kezeim közül? Istenem, van ilyen. Tessék érte azt okolni, aki lehetővé tette, hogy a középosztály, a dzsentri dőzsöljön, csak aztán elengedte a dolgokat, s a középosztály már... nem is létezik. Én állok valahol. Felfelé nézek, hogy oda kéne eljutni, de vajh illik-e nekem oda eljutni, illik-e nekem nem törődnöm a másnappal, a harmadnappal? Illik-e nekem jól élni?
Nem. Hogy akarok-e, az más kérdés. Ha tanultam valamit a középosztálytól az az, hogy nem az számít, hogy mit akarsz, az sokadrangú, az senkit nem érdekel. Vannak elvárások, tessék szépen azoknak megfelelni, s ha nem tetszik, a folyóvíz minden(ki)t elvisz valameddig.