E. a fal mellett ül, hátát hanyagul a szekrénynek támasztja. Nézi, ahogy a gyertya lángja táncot jár a könnyed szélben, ami az ablak és a kerete közti kicsiny résen keresztül keseríti meg téli napjait. Remegő kézzel oltja el a cigarettát a padlón, a csikket lágy mozdulattal hajítja a kuka felé, amiben pedig tilos ilyeneket tárolni. Mit számít az ilyenkor. Beletúr a hajába, szemüvegét leveszi, kitörli szeméből az álmatlan napok termékét. Próbál tisztán látni, de csak árnyékok táncolnak előtte. Két kezével támasztja magát, hogy fel tudjon állni. Nem az, hogy öreg lenne, csak nehezebben mozog. Súlyfelesleg, mondja ő - mozgáshiány, mondja mindenki más. Kibotorkál a fürdőszobába. Babonásan ragaszkodik hozzá, hogy csak ott legyen tükör. Belenéz, szemei alatt táskák, ideje lenne megborotválkozni. A csapból hideg víz folyik, két markát alá tartja, az így keletkező tálka megtelik, tartalmát arcába borítja. Felfrissül tőle, de csak átmenetileg. Rezzenéstelen arccal nézi tükörképe megannyi rezdülését. A grimaszokat, a szép mosolyt, amit vág, azokat a gyönyörű szemeket, amik megannyi szívet fagyasztottak már meg. Semmi melegség, semmi élet nincs bennük. Csak reméli, hogy ha egyszer gyereke születik, akkor nem ezeket örökli. Sőt, reméli, hogy semmit nem örököl E.-ből. Az mindenkinek rossz lenne. Hasonlítson csak a mindenkori anyjára.
E. kávét főz éppen, mert függő. Ettől is függ, mint ahogy a cigarettától és még sok más dologtól is. Elvégre, amit birtokolsz, az birtokba is vesz. Körbenéz a konyhában, a rendetlenség a saját elbaszott életét juttatja eszébe. Tudja, hogy a szemetet ő nem vitte le, hogy a koszt, a mocskot ő nem takarította fel. E. kifogyott a bűnbakokból, ideje lenne szembenéznie saját baklövéseivel. Csakis E. a felelős mindenért, ami jelenleg zajlik körülötte, mellette. Csak nézi ezt a filmet, amit már megannyiszor látott, mindenki szólt, hogy "hé, te gyökér, tele van elrontott vágásokkal, vedd már észre!", de képtelen rá. Ahányszor meglátja magát a vásznon, elmosolyodik, s gyönyörködik magában, nem foglalkozik azzal, hogy a partnere éppen nagyon szerelmesen néz, miközben ő a rendezői utasítás ellenére is csak vakarja a tökét és sörért kiált a tévé előtt görnyedve. E. is meggörnyed, hangja eltorzul és akkor elkezd okádni. Sugárban zuhog belőle a zöld epe, torkában az addigi évek, az addigi elbaszottak keserűsége, ahogy próbál megbirkózni vele. Segélykiáltását nem hallja meg senki, ezt is csak magának köszönheti. Min változtatna, ha lenne ott bárki is. Elfogadná-e a segítséget? Sose tette. Mindig inkább ellökte magától, aki segíteni akart neki, mert E. erős, E. bátor és E. megtörhetetlen. Most E. elvei ott hevernek a padlón, kiokádva, epében úszva, arra várva, hogy E. megegye, amit főzött, mert a saját elveinek mocskát nem lesz, aki feltakarítsa. És E. kénytelen a saját hányásában fuldokolva szembesülni azzal, hogy mit tett, mit tesz.
E. alsónadrágban van, ujjai már véreznek, a cseppek lassan megtöltik azt az elnyúlt fehér nadrágot, ami még nagyjából tiszta maradt. Mind jobban elhanyagolja saját magát, borotválkozni már luxus, a pengét visítva dobja magától minél messzebbre, ahogy az mind közelebb kúszik a csuklójához. Maszatos szemüvegén keresztül homályosan látja csak a világot. Hasa korgását nem tudja mivel elnyomni. Embert nem látott napok óta, boltba sem megy. Lemondott mindenről, amitől függött, csak azért, hogy ne kelljen kimozdulnia. Gyűlöli embertársait, pedig a lelke mélyén tudja, hogy csak ő tehet arról, hogy képtelen a környezete szemébe nézni. Az elvei még ott hevernek a kövön, senki nem takarította el. Azok a rohadt legyek ott döngenek körülötte, de akármennyire is éhes, képtelen ráfanyalodni, hogy még egyszer magáévá tegye azokat. E. gondolkodik.
E. porszívózik. Azt tanulta, hogy ha hosszabb időre megyünk, a lakást takarítsuk ki, hogy amikor hazajövünk, vagy bárkinek bármiért be kell mennie, akkor rend legyen. A lakás alakul, a több zsáknyi szemetet levitte, a sötétítőket elhúzta, minden tiszta, minden csillog. E. az asztalnál ül, előtte egy füzet, perforált lapok. Néhány golyóstollal szettben is lehetne árulni - "Búcsúlevél Csomag". Üres borítékok, a nap végére mindegyik megtelik, bár eleinte nehezen megy, mert búcsúlevelet írni nem is olyan könnyű. Nagyjából 20-30 oldalt ír mindenkinek, részletesen, onnan kezdve, hogy megismerkedett vele. A borítékokat egy kupacba teszi. E. a szekrény előtt válogat, fehér inget vasal magának, kiveszi a legjobb nadrágját, ami egy kopottabb farmer, ahhoz félcipőt húz. Mindegy egyébként, úgyis leveszi. Felhívja az egyik barátját, hogy találkozzanak a városban. E. az utolsó fejezeteket olvassa egy könyvben. Megcsörren a telefonja, a barátja az, "gyere fel a hídra". Amikor megpillantja a hídfőnél, E. összecsukja a könyvet, leteszi a földre, kilép a cipőjéből, a könyv mellé helyezi, rá a pénztárcáját, a szemüvegét, zsebének minden tartalmát. A borítékokat már feladta délután, úton vannak a hírrel, hogy ki-ki ízlése szerint örüljön, vagy sírjon, de ne legyen közömbös. E. még egy utolsó mosolyog a barátjára, majd fürgén átugrik a korláton, s ahogy zuhan, kacag, kacag ezen a nyamvadt világon, amelyikért feladta volna az elveit, ha azt látja, hogy az is felad érte, legalább egyet. A vízbe érkezés nem olyan puha csobbanás, mint gondolta. Hangos és tépő, érzi, mintha tüdeje leszakadna, túl erős a fájdalom. Nem hall semmit, talán kiáltott valaki, hogy segítséget hívjon, de már késő volt. E. nem küzd, érzi, ahogy a nyugtatók hatni kezdenek, ahogy szervezete átadja magát az alvásnak. Elvégre, a lakás rendben van, ha bárkinek be kell mennie, rendet talál.
De most még E. csak ül nadrágban, hátát a szekrénynek támasztva és azon gondolkodik, vajon így csinálja-e, vagy válasszon valami egészen mást.
