Talán így van rendjén. Akkor is esett, azon az ominózus őszi estén, amikor a buszok még hátul, én meg a járda helyett az úttesten. Ahogy a komikus mondta, ilyenkor jó sírni, mert nem látszanak a könnyek. Mert egybefolynak az esőcseppekkel, amik patakká duzzadnak az arcon. Meg-megállnak, tovahaladnak, pont mint a test, amin teszik mindezt. Az az őszi este borzasztó volt. Amikor a tény, hogy már nem, amikor a tény, hogy már soha. Amikor nem az, hogy na még egyszer, csak egyetlen egyszer. Aztán mégis, egyszer, de már telefon közben félóránként, ellenőrizve, hogy mi történik, mert köztudott: úrilány teli szájjal nem beszél. A vége persze a csönd, évente kétszer, oda-vissza, bájcsevej, aztán köszi, minden jót. Ennyi hát az a hétszázharminc nap, jó, legyen csak hatszázötven, nettó. Kilométerben is sok, percben is, pénzben is. És ott az esőben állva, menve, sírva lepereg az egész, egy csepp egy emlék. Minthogy zuhogott az eső, dolgozott az elme, hogy mindhez csatoljon valamit. Nem kellett sokat keressen.
Talán így van rendjén. Hogy essen, amikor olyan helyen járok, ahol egyébként nem szívesen, ahol tolulnak az emlékek, ahol a memória piros csíkkal jelzi, hogy eddig és nem tovább, túl sok tolult fel. Az utca olyan, mint máskor, persze láttam én már napsütésben azt az utcát, de... az olyan rég volt, hogy talán mindig ilyen borúsan fogom látni a környéket. Pedig alapvetően szép emlékek, egyet, talán ha kettőt leszámítva. Gyönyörű emlékek, amik olykor fájnak, olykor megmosolyogtatnak, olykor pedig a hála jeleit mutatják. Elvégre most is jól esett volna egy csésze forró tea, vagy bármi, ami nem szakadó eső, ami nem munka. De ez így van rendjén, hogy essen az eső, ha arra járok.
