Gyűrődés

Ébren fekszem az ágyamban, pedig már hajnal van. Odakint fúj a szél, nem mondanám, hogy tipikus nyári idő van. Hideg szél fúj, időnként felfújja a függönyt, mint a felfedezők vitorláját a szél. Ezzel a vitorlával én is messze kalandozom, de olyan helyeket és eseményeket látok, illetve élek át, amelyekre Kolombusz nem is gondolhatott. Távoli emberek, akiket az idő, vagy valamely cselekedetem űzött ilyen messzeségekbe - nem tudhatom, de hiányuk olykor maró, kínzó és cseppet sem boldogító. Inkább mondanám elkeserítőnek.

Jó, akkor felkelek, valahogy megerőszakolom a szemeim, hogy kinyíljanak. Cigarettát keresek - megvan; öngyújtót - az is; már csak egy hamutartó kell - áh, itt volt mindig is. Kattanás, kicsiny láng, talán épp a lelkesedésem szimbolizálja, sercegés, ahogy a papír és a száraz dohány sikoltva veszi tudomásul, hogy számára elérkezett a vég. Bejárja testem, tüdőmben megfordul és kijön a füst, lassan, komótosan fújom ki az orromon, az illat napokig az orromban marad. A füst elillan, eggyé válik a külvilág éltető levegőjével, szinte látni, ahogy hívogatja egy fa: gyere, tisztulj meg énbennem, énáltalam! A füst, illékony és hajlékony, akár sokan azok közül, akik iránt hiányom van, engedelmeskedik a hívó szónak, bár eleinte kissé mintha hezitálna, elvégre Éva sem egyből evett az almából. A füst végül megtisztul, reggelre friss levegőként csap arcomba társai szelet, viharos szelet képező lázadó tömegével együtt. Szinte forradalom van, a fák hajlanak, csak a legerősebbek nem tartanak a forrongó tömeggel. Egy kislány kezéből kiszakad a papírsárkány, hiába, az időjárás lázadó proletariátusának utcaköve mindaz, amibe bele tud kapni, hogy messzire vigye. Hallani időnként olyan forradalmakról is, ahol a szél, ez a folyton elégetelenkedő tömeg nemcsak könnyá tárgyakat, de olykor házakat is felborít - és nincs hatalom, amely megállítsa. Ugyanígy kap bele a függönyömbe is, amit most visszalökök, nem szeretném, ha meggyulladna a cigarettától. A cigaretta... véget ért, apró, rövid élvezet, pár percig tart csupán, mint azon pillanatok, amikor a buszról meglátunk a megállóban valakit, akiről egy minutumra elhisszük, hogy ő tenne minket boldoggá. Elmúlik ez is, nem marad utána más, csak a környezetünk hangoskodása, amely erre a töredéknyi időre elcsitult, engedelmesen hátrább lépett, talán még pukedlizett is, de most kardot csörgetve jelzi, hogy nem adja meg magát. Mi pedig elfordítjuk fejünket, kinézünk az ablakon és csak várjuk, hogy célba érjünk, hátha addig (vagy visszafelé) megtaláljuk azt, aminek kezébe tesszük az életünk - vagy legalább egy hasonló pillanatig feltételezzük róla. 

Az emlékeket, amik most nem tűnnek már olyan távolinak, és mégis elérhetetlennek látszanak. Pedig itt van mind előttünk, a sárban fetrengenek, várják, hogy megtisztítsuk valamennyit, sírnak, zokognak kezeink gyöngédsége után. Még út közben egy cigaretta, a füst lágyan gyűrűznek fejünk fölött a karikák, tovaszáll közülük egy, még megsiratja tegnapi testvérét, a vonat kürtjét, annak sírjára még virágot tesz, elmond érte egy imát, és már indul is utána, a feledésbe, hogy majd egy elkövetkező hang, vagy árnyék meglátogassa őket, és kis gömböcként nyelje magába mindet a halál.  Százszor, ezerszer is elátkozza a halandó a fekete kaszást, aki egy ember öröméért sok embert taszít a bánatba, hogy elvette tőlük azt, akiért éltek, akiért dolgoztak, aki értelmet adott minden cselekedetüknek. Aki elment, aki a halálban várja társait, a régi cimborákat, katonatársakat, kocsmai partnereket, azok már fel sem fogják, hogy velük mi történik. Nekik ez a hely már nem Sz., nekik ez a hely már a föld, az öreg anya, aki nem tud gyermekei nélkül élni, aki magához rendeli vissza fiókáit, akik repülni ugyan tudnak, de mégis milliószor kell őket visszarántani, megtartani, mert még felelőtlenek. Mi is azok vagyunk, és anyánk óvó karja minduntalan visszarángat magához, mert irigy, mert gyáva, mert önző, mert nem tud nélkülünk létezni. Cibálja testünket, rázza minden tagunkat, aztán elereszt, hogy a homályba vesszünk. 

A férfiak egy bizonyos kor fölött borotválkozni kezdenek. Ez pont abban a korban van, amikor az általános iskolában még státuszszimbólum egy pelyhedző bajusz, de a gimnáziumban már vérciki. A jobbak elkérik a fater borotváját az elsőhöz, némelyek azonban kapnak egyet a szülőktől (hasonlóan az első óvszerhez, robogóhoz). Ahogy telnek az évek, ez a borotva elkopik, hiába cseréli az ember a fejeket, lassan venni kell egy újat. Amíg a szülőkkel él az ember, nincs baj, kap újat, de amint kirepül a családi fészekből (vagy épp a fészket kapja meg), szembesül a problémával: a rendes borotva költséges. Ettől függetlenül van, de már óvatosabban használja az ember, jobban vigyáz rá. Aztán nincs mese, ahogy elindul az élet pörgése, már nincs ideje minden nap gondját viselni a tartós borotvának - elkezd eldobhatót használni. 

A legaljasabb, ami borotvával történhet, ha még ott van a polcon, de a férfi már az eldobhatót használja, aminek megvannak a maga előnyei: olcsó, csomagban árulják, ha elhasználódik, az ember szívfájdalom nélkül válik meg tőle - de a legjobb, hogy nem csak egy használatra jó. 

A férfi nem szívesen dobja ki azt a borotvát, amit csak egyszer használt. Egyrészt, mert az első használat meggyőzte, hogy hozza ki belőle a maximumot, másrészt minek használjon két eldobhatót egyszerre? A férfi nagynak érzi ugyanakkor magát, mert tudja, amint az eldobható borotva megvágja, azonnal kidobhatja és nem éri nagy veszteség, mintha a megfáradt, drága, állandóra vett borotvát dobja ki. 

A csomagban árusításnak is megvannak az előnyei. Nincs lutri, hogy vajon a másik milyen lesz: pont olyan. Annyi eltérés fér bele, hogy amikor újat kezd használni a férfi, az új eldobható még friss, ép, minden rendben van rajta. Ha elhasználódik, ki lehet dobni. Szívfájdalom nélkül.

A férfi elnavigál így pár éven keresztül, amíg stabil egzisztenciája nem lesz ahhoz, hogy lemondjon az eldobható borotváról és áttérjen arra, ami akár egy évig (vö. az eldobhatók élettartama ebben a kapcsolatban mindössze egy hónap, de akkor ritkán van érintkezés) is bírja, napi használat mellett. 

Most én is eldobhatósat használok, már a másodikat ebből a csomagból. Volt nekem is rendes borotvám, de szegény már nem vág rendesen, így csak díszként hirdeti a fürdőszobában, hogy egyszer nekem is volt (és ez már a második volt) olyan borotvám, amit az ember nem "egyreggeli" kalandnak használ.

Tekerek egy cigarettát magamnak. Az a legfurcsább, hogy ezt a pár mozdulatot minden nehézség nélkül el tudtam sajátítani. Nem ment ez olyan könnyen a gitározással, így talán érthető, mennyire háttérbe szorulok, ha valaki elővesz egy gitárt a szék alól és elkezd játszani rajta. Nem is volna ezzel semmi baj, csakhogy én még hozzászólni sem tudok a témához, annyira nem figyeltem azokon az órákon, amikor ismeretlen zenekarok gitárosai próbáltak nekem a napi betevőért megtanítani valamit abból, amit ők tudtak. Nem jártak sok sikerrel, így túl a kamaszkoron, úgy gondolom kijelenthetem: ez a játékrész nem az enyém volt, pestiesen szólva országos kettes (A játék állása 0:1).

Főzni megtanultam, hiszen mi mást tehetne egy magamfajta agglegény? Rendelni kényelmes, de ha az ember úgy hív el randevúra egy lányt, akiért mindenét odaadná, hogy tényleg oda is adja mindenét, ha moziba mennek, akkor a vacsora rendelése valamelyik szakközépiskolás futárral - megfizethetetlen. Marad a főzés, de itt is bebizonyítja az élet, hogy nem volt igaza drága édesanyámnak: a lányok nem buknak a házi kosztra. A miértjére válaszok garmadája rohamozza kiéhezett kisnyugdíjasként a kérdés vásárcsarnokát. Csak úgy visszhangzanak belőle, hogy "félelem", "nem olyan lány vagyok", "te is csak azt akarod". Kellemetlen, így inkább maradok annál, hogy spórolunk: pénzzel, idővel, ennivalóval. (A játék állása 0:2)

Kezd behozhatatlannak tűnni az Élet (vendég) előnye, minthogy a mérkőzés feléhez közeledünk. Felállok, kimegyek belenézni a tükörbe. Minden filmben van egy olyan jelenet, amikor a főhős mérlegeli a nap eseményeit a tükörben. Én is nézem, nem vagyok az a kisportolt valaki, arcomon hegek, szeplők, a szemöldököm is össze van nőve. Ezek ellen mind lehet tenni, de nem olyan nevelést kaptam, hogy az ilyeneket csak úgy, magamtól, erős felindulásból elkövessem. Hiába, gyúrni kéne, súlyokat emelni, tetoválni, szoláriumba járni - így sosem leszek menőmanó, akinek minden ujjára jut egy lány (csak olyanok, akikhez elég, ha ökölbe szorítja a kezét). Eddig 0:3, de azt mondom: minden mérkőzés a lefújásig tart és a közhelyeket néhol már felváltották az unatkozó háziasszonyok aranyköpései a helyi rádiókban.

Inkább tekerek egy cigarettát magamnak, abban legalább jó vagyok. Hogy miért nem veszek készen? Kell a pénz randevúra, gyurmabérletre, arckarbantartásra. Hát, ezért.

"Hej lányka,hej lányka!
Szépségben nincs párja.
Ha veled lehetnék,
mindent elfelednék."

Elkaptak olyan gondolatok, amik tipikusan akkor ragadják magukkal az embert, amikor egyedül van. Egyedül, a szó minden létező értelmében. Kimondani nem tudja, konkretizálni nagyon nehéz, hogy mivel van problémája, csak érzi. Belül, nyom, feszít, kiszakad. Duzzad, érzi, hogy kicsattan. Aztán üresség, csönd és sötétség, amikor behunyja a szemét és nem gondol másra, csak a következő napra. Így él a mai ember, napról napra, óráról órára. Maga sem tudja, mit csinál a következő percben, talán visszafordul a járdán, mert eszébe jut, hogy rossz irányba tart, talán kerül egyet, mert vissza elvből nem fordul. De amikor bezáródik az ajtó, csak a csönd van, semmi más, lényegét tekintve ez is csak egy este. Olyan, mint a többi. Lélekben van társ, virtuálisan megéli a barátságokat. De amikor a szem lecsukódik, a virtualitásnál régebbi valóság ragadja magával. Álmodik, olyan dolgokat lát, amiket senki nem tud megfejteni. Nem a jelentését, az események idejét. Múltról van-e szó, jövőről vagy vágyakról? Senki nem tudja, az sem, aki megéli, az sem, akinek elmondja. De egy biztos, az álomnál bevehetetlenebb várat sehol nem építettek még - ezt mindenki tudja, mégis félünk belépni kapuján és kelletlenül távozunk. 

Ilyenkor mindenki menekül valamibe, olvasásba, írásba, ivásba - van, akinél ez sorrend, csak nem mindig ebben a felosztásban. Mondják, az embert feldobja, ha mozog, ha nem csak ül az asztalnál. Ha ez feldobja az embert és annak más célja sincs, mint boldognak lenni, miért ülnek mégis oly sokan asztalnál? Kényelmes, rendszeres, nem kell gondolkodni. Ott nyugalom van. Nyugalom. Ez a kulcs, ami nyitja a vár kapuját, belép az ember.

Nincs várúr, az, aki belép önmagát érzi annak, mindenki, aki abban a várban tartózkodik, úgy cselekszik, ahogy a várúr akarja. Nincs viszály, csak lovagi tornák, ahol a vár ura minduntalan meghódítja a választott hölgy szívét. Ha nő a vár ura, megannyiszor ejti zsebkendőjét a földre, és a vitéz mindig elkapja, térdre borulva nyújtja fel, hogy kapjon egy rózsát. Álmainkban nem a vár ura vagyunk, olyankor miénk a világ, azt teszünk vele, amit akarunk.

Sétáltunk ki a főépületből, csak ketten. Barátként léptünk ki a kapun, kölcsönösen engedtük egymást előre, kint voltak a többiek. Ő is, dohányzott, mint mindig. Amíg elszívtunk egy évet az életünkből, rájöttünk, hogy inni is kéne valamit, ezen felbuzdulva ültünk be a legközelebbi becsület-süllyesztőbe. Beszélgetés tört ki, hangos nevetéssel, nagy, jelentést hordozó hallgatásokkal, emlékek felidézésével, ki-ki a saját családi archívumát nyitotta fel egy-egy humoros, vagy annak vélt anekdotáért, a lényeg egy volt – kiszakadni az avítt egyetemi légkörből. Néztem a cigarettám, az imént gyújtottam meg, néztem a poharam, az imént ittam ki az utolsó kortyot. Feláll, menjünk. Feláll mindenki, megyünk. Kilépünk az ajtón, az egyik balra, marad négy, egy jobbra, marad három, egy lemarad, maradunk ketten.

Hivatalos ügy, be kell menni a holló fészkébe, onnan a buszmegállóba. Kérdés elhangzik, egy kávét? Az igenlő válasz már a liftben visszhangzik, foglalj helyet! Kotyogós, apámtól van. Nem áll velem szóba, vele sem állna, ha az lenne, aki az volt, akivel most szóba áll. Ő ül az asztalnál, rágyújt, nézi a parazsat, kialszik, újra meggyújtja, nézi ismét, beleszív, közben lejön a kávé. Hogy iszod? Tudod mit, itt a cukor, ízesítsd be, mit kérsz? Tejszín, tej? Más nincs sajnos. Csak mustár, az nem jó a kávéhoz. Kinyitom az ablakot, megáll a füst, kicsiny a konyha ebben a szalagházban. De legalább egyedül élek benne. Nem jönnek be bogarak, tettünk szúnyoghálót nagyapával. Amikor még tudta emelni a karját. Igen, az ő bora van a hűtőben. Kérsz? Persze, van borospohár is.

Várj, megnézem, mennyi az idő. Éjfél lesz öt perc múlva. Éjszakai busz nem jár, itt alszol? Kimosom, megszárad reggelre, pólót adok, tusolni tudsz. Mindent tudsz. Nézem, ahogy ül a hokedlin a pólómban, kint elhalkul a város, csak egy kis lámpa ég a konyhában, majd leoltjuk, csak egymás sziluettjét nézzük, ami sejlik az utcai lámpák fényében. Felettük vagyunk, nézem. Talán nem látja a szememben, hogy mi zajlik bennem. Én látom benne, szívesen alszik itt, de talán ha tévedek. Rákérdezek, igen. A válasz is az.

Hajnali kettő van. Csak egy ágy van, ott alszol te, én megyek a földre. Megágyazok magamnak, jóéjt kívánok. Nem tudok elaludni, nézem, ahogy elfordul a fal felé, de hallom, hogy nem alszik még. Az emberek légzése egyenletes alvás közben, az övé nem az. Felülök, cigit keresek, hasra fekszem, rágyújtok. Lenyúl egy kéz, mellettem a cigisdoboz, rágyújt. Hangtalanul fekszünk, nézünk ki az erkély ajtaján, rá a városra.

Reggel van, valaki ölel. Ő az, emlékszem mindenre, a csókra, az ölelésre. Kimegyek a konyhába, becsukom az ajtót. Lefőzöm a kávét, ízesítem, ahogy szereti, kiteszek egy cigit a hamutartóba, mellé egy gyújtót, leszaladok a boltba reggeliért. Felérek a lakásba, még alszik. Vettem virágot is, felébresztem. Magához tér, megjegyzi a kedvességem. Letusol, megissza a kávét, megreggelizünk.

Aztán sípolást hallok, zenét, fényt a szemeim között. Magam mellé nézek, fal. Kimegyek, keresem, sehol. Ránézek az órámra - 7:32. Reggeli rutin, szívesebben feküdnék vissza álmodni.