Minden dallam, minden sor emlékeztet valakire. Ezt talán szögezzük le amolyan alapvetésként. Mert vannak azok a szívhez szóló, gitárra épülő szerelmes dalok, amit az iskolarádión keresztül küldtünk annak a bizonyosnak, akinek csak ilyetén mód nem mondtuk el, mennyire ő az igazi egy életre. Ekkor még nem tudtuk, hogy ez az élet hamar véget ér. Az utolsó dallam, amit küldtünk egymásnak - valami latin nyelvű volt, tudom, rózsaszín köddel a szemem előtt még magam is énekeltem, s közben néztem, s tudtam: vége. Mert ahogy a lant az ajtófélfának támasztva hever, úgy terül ki lényegét tekintve mindaz, amit két fárasztó év alatt minduntalan felépítettünk, s aztán lebontottam. Rosszabb volt, mint Déva vára, mert abba elég volt egy asszonyt beépíteni, míg ebbe a várba megannyi asszony szíve és lelke került bele.
A mobiltelefon már egy másik korszakot jelentett, amikor az hívott, aki az én kis kavicsom volna. Az én féltett reményem. Mert még friss volt, mint a patak, ami kavicsot görget. Aztán persze az is lassan hömpölygő folyammá duzzadt, mígnem jött az árvíz és két homokzsák között minden gátépítő arra gondolt, talán hagyni kéne, hogy átszakadjon. Tavasz volt, joggal lehetett várni, hogy majd a nyár elapasztja, mi kiöntött. Ez így is volt, noha az ártéren még mindig sok volt a szúnyog. Hónapokig kellett csapkodni, s nem volt hozzá segítség, minduntalan meg kellett birkóznom a lelkiismeretemmel. Persze a szúnyogoknak nem volt olyanja, ők vidáman szívták a véremet, olyannyira, hogy egyet elfogtam, s hagytam, hadd előzze meg a többit a vérszívásban. Csak utána tudtam meg, hogy egy szúnyog megcsalt, s mások vérét is ugyanolyan leplezetlenül szívta, mint az enyémet. Csak épp mindig máskor. Szélesre nyúlt ez az ártér.
Most tutajon ülök, mit ülök: fekszem. Nézem, bámulom azt a rengeteg csillagot a kietlen tájon, sehol egy felhő. Kormányozhatnék, de ahhoz erő is kellene ám. Meg aztán remélem, hogy ez a folyó is a tengerbe ömlik, s nem kell rendőrdalokat fújva az életemért trombitálni. Nem is tudok trombitálni. Mindegy. Kellett az utaláshoz, hogy tudjak trombitálni.
Még egyszer, utoljára elképzelem. Lejátszok magam előtt négy-öt partit, mindig én vagyok a sötéttel, de csak a dramaturgia kedvéért. Megzabolázva a fehér lovat, magam vágtatok keresztül a pályán a királynőig. Furcsa egy ellenfél, a királynőt sáncolja. Ilyent nem is lehet. Oh, a pimasz, minő arcátlanság! Kedvem volna lehúzni a fehér futóról a kesztyűt, s a király arcába hajítani, hogy nesze, állj ki első vérig! Aztán persze a levegőbe lőnék, mint Borisz, de legalább a lelkem tiszta maradna. (Le kellett volna lőnöm.)
Vannak, akikhez nem kapcsolódik dallam, de még csak sor sem. Szavak sem. Oly jelentéktelenek a múlt messzibe vesző ködében, hogy nincs egy strófa, mit érdemesnek találnánk arra, hogy jellemezzünk vele 80 centiméternyi mellbőséget, 30 centiméternyi... szóval semmit. Meg aztán a másik véglet, aki még annyira erős, annyira éles, hogy nem kell mellé csatolni egyetlen hangot sem, mert anélkül is folyton az ember fejében jár. A legszebb dallam, mit ilyenkor dúdolhat, a hangja. Feltéve, hogy eleget beszéltette - kell a minta, na.
Van, akit csak elképzelünk, ahogy jó reggelt csókolunk, teázunk az ágyban, elmesélünk egymásnak mindent, mert még annyira új az egész. Annyira új és hihetetlen. Túl korán lett, túl... nem lett volna szabad.
És persze a reflexiók. Az idézetekre reagálás idézetekkel. Vagy csak a reagálás. Az a baj, hogy vannak idézetek, amik tökéletesek, kiragadva a szövegkörnyezetből is megállják a helyüket. Stabilak és hosszú életűek, mint a cédrus. De mit ér a hosszú élet, ha egyszer kivágják? Legyen akkor már inkább akác, amit ha kivág az ember, mert tél van, mert fűteni kell - nő helyette kettő másik. Van, akivel így volt, így van. Kivágtuk, kivágta - mindegy, a végeredmény a fontos, az akác nincs ott, ahol addig volt. De van helyette kettő másik, osztva, egyik sem olyan erős, mint az eredeti volt. De mindkettő hirdeti, hogy itt állott az nagy akác, ami örök időkre hirdeti a Liebestraum diadalát. Fanfár, konfetti. Aztán a lélekharang kongása, mikor mindkét akác tudatáig elküzdi magát a gondolat, hogy hiába élnek egymástól egy kőhajításnyira (nézőpont kérdése), hiába szánta őket úgymond egymásnak az a bizonyos ősfa, ők bizony külön, egymástól elfordulva remegnek meg minden kondulásnál. Ez már nem is Liebestraum, ez már Totentanz.
Badarság az egész, összekuszáltam, mindegy is. Az emlékek szépek, s ha szeretnél utazni ezeken a folyókon, kidőlt akácokat kerülgetve, szállj hajóra!
