Anyukám szava járása volt, hogy "egy zsák szerencsétlenség". A mai napig nem tudom, mekkora egy zsák, mennyi szerencsétlenség fér bele. De legalább az volna benne, hogy ne legyen üres. Az üresség a maga nihiljével a legborzalmasabb dolog. Az üresség, a semmi, ami nem létezik a szemünknek, mert semmi, de mégis van, mert ha nem lenne, akkor a duálokra épülő világunkban a minden ellentét nélkül maradna. Érezzük a semmit, még ha nem is látjuk, halljuk - érezzük, tehát van, kell legyen! Semmi nélkül az életben csak minden volna - minden jó, minden létező. Itt a csavar, ha minden volna, akkor a semmi lenne az, amire vágynánk, semmire vágynánk. Vagy épp a semmire se, hiszen, ha mindenünk van, akkor szükségszerűen semmink (is) van. Ha tehát üres a zsák, ha csak a semmi tölti ki, akkor épp mindenünk van: vágyak, tervek, gondolatok, érzések. És mégsem jó az, ha egy zsákban csak a semmi van.
Szívesen cipelnék egy zsákot, amiben a semmin kívül minden más ott van, mert a tervek folyton változnak, a vágyak frissülnek, a gondolatok elillannak, az érzések elmúlnak, transzformálódnak. Senki nem mondhatja, hogy egy évnél tovább vágyakozott volna folyamatosan valamire, hogy ugyanennyi ideig ugyanazt érezte volna valaki iránt, megszakítás nélkül, hogy egy gondolat kötötte volna le.
A zsák mérete az évek múltával változott. Gyermekként, mint mindent, ezt is nagynak, csöppségemhez képest elképzelhetetlenül nagynak láttam, most, fiatal felnőttként több méretben látom a zsákokat, arányosnak tekintem. Most egy zsák szerencsétlenség hozzávetőleg egy mázsa. Roppant súly, egy embernek talán sok, le kell adni belőle, mert egyedül ennyi szerencsétlenség alatt összeroppan. Először belül omlik össze minden, amikor az agy feldolgozza a tényt - ez nagyjából két pillanatnál hosszabb időt csak akkor vesz igénybe, ha az ember elfoglalt, nagyképű vagy önértékelési zavarai vannak. A belső összeomlást rövidesen követi a külső. Itt lehet megfogni a dolgot, hiszen vagy a teljes lemondás útját járva egyre több szerencsétlenséget gyűjtünk, vagy elkezdjük őket fokozatosan leadni, mígnem elérjük azt a súlyt, amit még elbírunk. És a szerencsétlenségek súlyát csak növelik a pillanatnyi problémák, amelyek közül a legritkább, hogy diétásat kapunk. Ezek általában tocsognak a zsírban, megfekszik az ember szívét, idővel nehezen kap levegőt, csak ül majd a tévé előtt, még sörért is az asszonyt küldi ki, vagy a gyereket, ha asszony (vagy férj) nincs (már) a háznál. Időnként bele is rúg, ami miatt tovább emészti magát és a problémák aljas módon telepednek rá, nyomják, feszítik, kellemetlenkednek, kórházba zavarják az alanyt, aki ott, a kórházban jön rá arra, hogy mennyire nehéz a problémáktól megszabadulni. A fölösleges problémáktól, mert probléma mindig van, kell, hogy legyen, különben duálokra épülő világunkban... A probléma és a semmi padtársak voltak, közös lakást bérelnek, egymás gyermekeit tartják a keresztvíz alá. De akinek problémája van, annak a semminél többje van, akinek nincsenek problémái, annak csak semmije van.
