Nem tudom, kit keresek. Valakiben mindig megtalálom annak az alteregóját, akit keresek, valakiben pontosan azokat a tulajdonságokat vélem felfedezni, amiket arról feltételezek, aki helyett keresem. Egyszer megtalálom mindenképp, s ha nem, hát nem vereséggel, cserében emelt fővel távozom. Hiszen én mindent megteszek, még akkor is, ha a környezet, a körülmények nem olyanok, hogy nekem kedvezzenek.
Hiába akarok leülni egy ülőhelyre, ha azon már ülnek – ülés és ülő tökéletes szimbiózisban, látszik, hogy kettejük egysége megbonthatatlan és nincs olyan indok, ami alapján az ülő átadná a helyét nekem, aki épp csak most jutott oda, hogy kényelmetlenné vált az előző helyem. Bevert az eső az ablakon, vagy a szemembe sütött a nap – oly lényegtelen, kényelmetlen volt ott ülni és kész. Hiába ácsorgok, fogom az üléshez rögzített kapaszkodót, aztán egy idő után megunom, elengedem. Szemezni kezdek a fenntartott hellyel. Senki nem ült le rá egy megállónál hosszabb időre – egy valaki volt, de ő ég nagyon régen. Azóta tábla hirdeti, hogy ez fenntartott hely. Párszor már le akartam oda ülni, de végül mindig győzött a lelkiismeret – azt a helyet nem nekem tartják fenn. Talán nem is volna kényelmes, ki tudja, lehet, hogy az első kanyar után oda süt majd a nap, oda ver majd be az eső. És az ülések száma véges, nem vándorolhatok megállónként másik helyre, a többi utas nézne hülyének, hogy miért nem tudok a fenekemen maradni, ha már megadatott az a szerencse, hogy leülhetek. Nekem mégis az a fenntartott hely kell, még ha a szemembe is süt majd a nap. Kényelmes, elférnek a lábaim, nem ül mellém senki, nem kell attól félnem, hogy a mellém leülőnek átlóg valamije az én ülésemre. Még a végén megtetszik neki és elfoglalja, amikor mondjuk felállok, hogy kinyissam az ablakot. Még van időm, bár lassan le kéne ülnöm, mert mellőlem fokozatosan szedik fel a régebbi székeket, a rajtuk ülők már rég leszálltak, számukra ott volt a végállomás, igaz, korábban is szálltak fel rá. Át is szállhatnék másik buszra, de jelenleg ezt vélem a céljaimnak megfelelő járatnak. De akkor is, most már le kéne ülnöm, mert a régi ülések helyére újak kerülnek, menet közben, fiatalok szállnak fel, akiket megrészegít, hogy olyan ülésekre ülhetnek le, amik újak. Lehet, kipróbálom az egyiket, csak egy-két megállóra, hogy utána bűnbánó arccal állhassak a fenntartott hely mellett egész úton, engedjem leülni a velem egykorúakat, akik közül egy talán arra a helyre ül le, ami nekem volt szánva. Ne kérdezze senki, meddig állok még a fenntartott hely mellett. Amíg jól esik. A másik ülés, hiába álmodtam róla, hiába képzeltem el a közös utat, mígnem le kell szállnom, elérhetetlen. Ül rajta valaki, illetve – ült. Most egy szál virág van csupán rajta, nem illik az olyanra ráülni. Pedig minden virágot arrébb lehet tenni és ennek a virágszálnak rövidebb az élete ott, azon az ülésen, mint hinné. Én tenném arrébb? Nem, dehogy. Virágot nem bántok. Majd lesz valaki, aki odébb teszi úgy, hogy az ülés mit sem fog fel belőle. Kihasználom majd a zűrzavart, leülök, ott maradok és próbálom majd elfelejteni a fenntartott helyet, amire sosem lesz lehetőségem leülni. Ha meg mégis – hát, remélem, hogy azelőtt, hogy valaki arrébb teszi (esetleg kidobja az ablakon) azt a virágszálat, ami víz nélkül hervadozik azon az ülésen, amire több megálló óta ácsingózok.
Kellemetlen dolog állva utazni, látni azt a sok boldog embert, akik ülhetnek, még akkor is, ha néha felpattannak, mert hirtelen keményedett meg a fenekük alatt az ülés. Ilyenkor szúrós szemmel néznek az ülésre, picit meglapogatják, majd visszaülnek. Vagy valami ócska ürüggyel átmennek a másik végbe, ott leülnek egy kényelmes, új ülésbe, ücsörögnek egy megállót, majd visszabotorkálnak az élménytől megrészegülve korábbi ülőhelyükhöz.
